My Generation

MY  GENERATION

Írta: Mezey András

(alias Golyó)

Egészen pontosan emlékszem, mikor kezdődtek a dolgok. Addig helyes, jóravaló, szorgalmas, "jó tanuló" kisfiú voltam, és régész akartam lenni. Ettől kezdve, pedig nem érdekelt más, csak a beat, a farmer, a haverok, és egyre inkább a csajok.

Én, Takács Józsi, Kozma Balázs és Kohut Tibi a Klinikakertben

1964-et írtak, azt hiszem, a mi hazánkban elég sok fiatalnak fordulópontot jelentett ez az év. Az első Beatles lemez, a "Love me do" ugyan már 1962 decemberében megjelent, de a legtöbbünk számára csak 1963 végére, 1964 elejére jutott el a Kárpát medencéig. Főleg, ha gyerekember volt az illető. Márpedig én még csak 12 éves voltam.

Én, Kéri Zoli, Lőrincz Géza, és Kohuth Tibi a Velencei tónál 

A Lőrincz Géza volt, aki felakasztotta tranzisztoros rádióját a Klinikakertben egy fára, és azt mondta, ez egy Beatles szám, az a címe "She Loves You". Számomra varázserővel hatott, semmi eddigit nem lehetett ehhez hasonlítani. És persze rögtön utána jött a többi: fényképek, melyeken a különböző zenekarok tagjait lehetett látni vállig érő hajjal, piros ingben, felül szűk, alul 30 cm széles "harang" nadrágban, hegyes orrú cipőben.

Szemző Gábor és én a fenyvesi Móricz táborban 1968

Mindez pontosan az ellentétje volt mindannak, ami minket körülvett. Rövid haj, fehér ing, felül bő, alul szűk nadrág, tompa orrú cipő. Nem volt ugyan semmiféle diktatúra vagy elnyomás tudatunk - ehhez túlságosan is gyerekek voltunk, 56 az eszmélet hatókörén túl, halványan pislákolt, és fogalmunk sem volt a kivégzésekről és zsúfolásig telt börtönökről, de mint minden rendszer, mindenkori fiatalságában, bennünk is mélyen a zsigerekbe ágyazva ott élt a hatalommal, a nagyfejűekkel és kiszolgálóikkal, a zsarukkal szembeni megvetés, és gyűlölet. Eleinte talán még ez sem, csak egyszerű közöny és érdektelenség, értetlenség az ifi vezetők, az úttörőmozgalom, az indulók, a KISZ-esek, április 4., május 1. és november 7. iránt. Nem volt ebben semmi politikum semmi ellenállás, csak az idegenkedés az uniformizmussal szemben, és az ifjúság örök vágyának megnyilvánulása az individualizmus iránt, félszeg tétova lépések a társadalomból való kivonulásra, mielőtt az végképp magába szippant. Persze ez által mi is kialakítottuk a magunk hosszú haj - beatzene - trapéz nadrág - hegyes orrú csuka uniformizmusát, de ezek a stigmák kellettek két okból is. Egyrészt az egymás felismerése, másrészt a kívül rekesztők - vagy kívül rekesztettek? - felvilágosítása. Örök generációs küzdelem ez, de úgy gondolom - persze minden generáció így gondolja - hogy a miénk szerencsésebb volt a megelőzőknél és a minket követőknél, mert a zene révén olyan pluszt kapott a mi "lázadásunk" - amilyenben sem az öregek, sem a minket követő kölykök nem részesülhettek.

Mert igaz ugyan, hogy az a Blues amit mi imádtunk, már a múlt században megszületett, és az első elektromos gitár már a 40-es években megszólalt, a Rock & Roll pedig 54-ben robbant, de a zenei világforradalom 1963-ra datálható, ha feltétlenül muszáj pontos évszámokhoz kötni a dolgokat. Olyan volt az egész, mint egy jóindulatú vírusos betegség. Pillanatok alatt elöntötte az országot, és szinte a semmiből épült fel. Egy csapásra közismert lett a luxemburgi adó és a Szabad Európa Rádió, kenyér nélkül maradtak a fodrászok, és a szabók, magunk vágtuk a hajunkat és varrtuk a ruháinkat, a kutya nem járt tánciskolába, és nem lehetett egy tisztességes úttörőcsapatot összehozni.

Kobzos Kiss Tamás, én, Kohuth Tibor a Klinikakertben 1969

Némelyik ügyesebb fiú egész szépen keresett hajvágással és ing-, valamint nadrágvarrással. Nem egy kettőt ismerek ezek közül, akik akkori tapasztalataikat kamatoztatva ma dúsgazdag butikosok. A legjobb "belvárosi hipster" szabók a Császár, a Sztoján és a Vak voltak, de a mi környékünkön a VIII - IX. kerületben a Hebegő volt az "úri szabó". Kiváló spanyolöves, párhuzam, trapéz, vagy harangnadrágokat, bevont gombos duplasoros széles fazonú zakókat, és mellig érő gallérú ingeket varrt igen méltányos áron. Néha beérte egy-egy brit szám "fanatikus" szövegének a leírásával - ahogy ő kérte. (Kissé hadilábon állt az angollal.) De nagyba ment az önellátás is a fodrászat és a ruházkodás terén, a Miszlay az egyik nyáron a pulóverjét - mivel ez az egy felsőruházati darabja volt, úgy nyáriasította, hogy kisebb - nagyobb lyukakat vágott bele. Az öltözékkel nem is volt nagyobb probléma, mert legfeljebb az ember tartott egy "ciki" ruhát is, és abba járt iskolába, az esti bulira pedig átöltözött. De a haj! Azt nem lehetett cserélgetni. Eszméletlen trükköket kellett kitalálni, hogy egy mandró legalább egy kicsit meg tudja növeszteni a haját. Emlékszem - még 64-et írhattunk - életem első rock koncertjére. Két idősebb haveromat, a Tibit és a Balázst kísértem el a 6-os buszon a Goli (Goldberger) Klubban tartandó Liversing koncertre. Ők két évvel voltak idősebbek nálam, de ez akkor vízválasztónak számított. Ők bejutottak a bulira, én nem. Egyrészt talán be sem engedtek volna, másrészt nem volt 10 forintom, harmadrészt 9-ig haza kellett érjek. Ez utóbbi egyébként nem sikerült, mert kívülről a nyitott ablakon keresztül, az ablak rácsába kapaszkodva, és fejem azon bedugva, a zenétől megrészegülten végighallgattam a koncertet. Rolling Stones, Them, és Pretty Things számokat játszottak, és ez a zene újabb végtelen távlatokat nyitott. Egy Árpi nevű fiú énekelt, aki állítólag  már akkor narkós volt, és arra emlékszem, hogy a Zsombi nevű dobos, akinek ránézésre rövid haja volt, egyszer csak megrázta egy dobszóló közben a fejét, és a derekáig omlott ki, az addig  varkocsba font, és ing mögé rejtett séró. Ez volt a koncert egyik fénypontja. A tömeg üvöltve nyugtázta az eseményt.

A Liversing a Lajos utcában

 

Ezután megbizonyosodtam arról, ha a föld alól is, de elő kell keríteni a szombat esti tízeseket. Így hamarosan én is elkezdtem bulira járni a Kecskeméti utcába az Atlasz együttes híveként. Ők is hasonló vad zenét játszottak. Flamm Feri énekelt és basszusozott, Makray Pali, Bíró gitároztak, Szekeres dobolt, és a Manó herflizett és zongorázott. A zongora - mivel az egyik lába hiányzott és valami sámlival pótolták - ferde volt, de ettől a Manó még isteni zongi blues szólókat játszott. És magyar együttesben azóta sem hallottam olyan jó szájharmonikást. Állítólag az alkohol igen közeli jó barátjaként kocsmákban cselleng és teljesen felhagyott a zenével. Az Atlasz bulik - a Kecskeméti utcai Vízművek Klubban - a Rockers és a Román tánc című nótákkal értek véget esténként. Ekkor a tömeg körbeállt két párt, akik a legjobban rokiztak, és azoknak tapsolt ütemre. Az egyik fiút Rollingnak hívták, vállig érő szőke haja volt, a másikat Iminek, - fekete hosszú haj. A lányok közül csak a Pocak nevére emlékszem.

Az Atlasz együttes a Madách színházban 

 

A Román tánc szövege ennyi volt: Hej - hej kurva anyád, refrén. Egyszer a TV-ben is fellépett az Atlasz, és mindannyian izgatottan néztük, el merik-e énekelni az eredeti "szöveget". Ha jól emlékszem, kompromisszumos megoldás született, és Hej - hej durva apád verzióban hallottuk felcsendülni a számot.



Az Atlasz közönsége a Szófiai VIT-en


 

Ami eleinte rendkívüli nehézségekbe ütközött, az a farmer beszerzése volt. Az első igazi Blue Jeans amit, láttam, a Berecz Gézáé volt, kétszer akkora volt, mint a mérete, és egy vagyonba került az átszabása. Hamisítvány persze már akkor is akadt tucatjával, de mi nagyon szigorú, bíráló szemmel vizsgáltuk a farmerokat. Az igazi az ezüstgombos, piros címkés Levis volt. Ebben olyan akkurátusak voltunk, mint később a sör márkákban, és címkékben.


"Farmerock" a Tabánban 1972 körül



Gomba módra szaporodtak a zenekarok. Azt hiszem, a kortársaim között nincs egyetlen épkézláb fiú, aki valaha ne lett volna, akár csak egy napig is zenekartag. Később én is részt vettem egy zenekar alapításban, de 2 próbánál tovább nem jutottunk. Fellépésem, pedig csak egy volt, jóval később egy somogyi faluban, ahol mint egyetemista segítettem a népgazdaságnak a betakarításban, és a helybéli meghívott zenekar tagjai az első szám után a felvonultatott italmennyiség láttára elhagyták a dobogót, és mi néhányan tök "sikeren" beálltunk helyettük játszani, mondanom sem kell, az alternatív repetitív zene ahhoz képest Schubert dal, amit mi löktünk ott.



besütött hajjal


 

A Jázmin utcai általánosban is alakult egy zenekar - oda jártam akkoriban - és osztatlan sikernek örvendtek, annak ellenére, hogy kizárólag a Hanky - Panky című számot tudták játszani. Egy este legalább 40-szer eljátszották, és mi végig önfeledten "every - bodyztunk". Később a Baksa Jancsi a Kex - ben ezt ettől teljesen függetlenül poénból elsütötte, harmincszor játszották le egymás után a Come Back című számot. A szám egyszeri eljátszása már önmagában nagy poén lett volna, hiszen egy gennyes "chewing gum" szám volt, melynek stílusa alapjaiban elütött az ő alternatív zenéjüktől, az hogy kétszer játszották, újabb nevetést csalt ki a közönségből, néhányan még a harmadiknál is mosolyogtak, de azt hiszem, a tizediktől kezdve tök üres koncert teremben játszottak.

My Baby does the hanky panky video:   http://youtu.be/jQcjTP9RTiY

Egyébként a Baksa is egy iskolai zenekarban kezdte, a Móricz Zsigmond gimnáziumban Wastaps néven, és egész jól játszottak, csak a szólógitárosuk - Menyus - olyan szégyenlős volt, hogy végig háttal játszott a közönségnek, és volt egy akkordgitárosuk - ha jól emlékszem Fonyó - aki ha beszállt a játékba, irtózatosan fölgerjesztett hangszerével, attól kezdve semmit sem lehetett hallani. A Baksa akkor még "menedzserként" működött a zenekarnál.



Baksa Soós János, Kex együttes


 

Én egyébként a vak szerencse folytán ismertem meg azokat a srácokat, akikről néhány történetet szeretnék elmesélni.

A VIII. kerületben, a Klinikakertben laktam, és a Jázmin utcai általános suli után a Zrínyi Ilona gimibe kerültem, de félévkor hármasokkal zártak, a fent említett zenei forradalom közvetett hatásaként. Anyám ekkor megrémült, hogy így talán még régész se leszek, és átiratott a Móriczba - ahova annak idején - még, mint Baár - Madasba - ő is járt! Már a felvételi is kínosan zajlott le, mert a diri, akit később Padkainak neveztünk el, rögtön ráhibázott arra a kis bejegyzésre az ellenőrzőmben, mely szerint a latin órát hangos böfögéssel zavartam. És én hiába mondtam, hogy az a Wagner nevű osztálytársam volt, tévedésből írták be nekem, ez csak humorizálásra adott okot és lehetőséget.

Eleve már a Zrínyibe nehezen vettek fel, mert egy haverommal horogkeresztet firkáltunk egy ház falára, és mint veszedelmes fasisztákat fél napon keresztül vallattak a jardon, a szüleinket is csak későn este értesítve. Nekünk persze fogalmunk sem volt arról, hogy mik tapadnak ehhez a jelképhez, csak ugyanabból a belső kényszerből rajzoltuk, mint a mágikus, trapezoid idomot, középen vágással, körbe kiszőrözve: egyszerűen azért, mert nem volt szabad. Persze a rendőrségi ügynek híre ment hamar, és másnap már az egész klinikakert tudta, hogy a Kéri Néni unokája cekkert, meg koffert lopott. Nekem szerencsém volt, mert még nem voltam 14 éves, de az Ivánka Rudi ellen büntetőeljárást indítottak.



Kohut Tibi, Novák Gyuri, én, Bulgária, 1969 


 

Ártatlan kis srácok voltunk még akkor, de kisebb-nagyobb csínytevésektől nem riadtunk vissza. November 7-én rendszeresen gyújtogattuk a Szigony és Tömő utcában a piros zászlókat, amik persze nem kaptak lángra az öngyújtótól, vagy gyufától, de mi azért úgy éreztük, nagy hőstettet vittünk véghez.

 

A közeli Füvészkert volt az állandó portyáink egyik fő célja. A klinikakertből szoktunk átmászni, és mint afféle szocreál Pál utcai fiúk, hiába kerestük a vörös ingeseket. Egy ilyen alkalommal elkaptak bennünket a gondnokságról és jegyzőkönyvet vettek fel, az iskola felé továbbítandó, mint tetten ért tolvajok elleni bizonyítékot.



Légifelvétel a füvészkertről, balra a Klinikák


 

Ekkor próbáltunk meg először disszidálni. Egyikünk sem merte bevallani a másiknak, hogy ő nem mer menni, mindenki a másiktól várta a visszavonulást. Villamossal indultunk, a Hűvösvölgytől gyalog mentünk tovább, míg végre Solymárnál a Takács Józsi sírva fakadt. Így már mi többiek emelt fővel "kísérhettük" vissza őt. De a "télak, mint terv, ettől kezdve végig benne maradt a fejünkben. És azt hiszem, ebben sem politikai, sem gazdasági emigrációs szándék nem volt, pusztán az okozta, hogy nem lehetett utazni - tehát kellett. El is ment a baráti köröm többsége előbb vagy utóbb. Az első, akire emlékszem, a Sztoján volt, az utolsó a Tüdő. De neki már nagyon kellett sietnie, mert másnap bevezették a világútlevelet. De hát ez egy későbbi történet. A legtöbbször az Imóka diszkózott, ha jól emlékszem, 3-szor. És ezek közül egyszer Moszkván keresztül - Indiába.



Imóka és Keki


 

Én is legalább 22 éves koromig biztos voltam benne, hogy előbb vagy utóbb elmegyek, és azt hiszem, ezzel nagyon sokan így voltunk. A tiltáson és az ifjúság örök kalandvágyán túl, azt hiszem a katonaságtól való idegenkedés volt az egyik fő motiváló ok. Mit el nem követtünk, hogy ne kelljen katonának menni. Olyan fölösleges baromságnak tartottuk, életünk két ellopott legszebb évének. Alig van olyan haverom, aki végig kitöltötte a penzumot. Volt, aki csajozta a KIEG -en az adminisztrátor lányokat, hogy vegyék ki a karton lapját, mások a régi trükkel jöttek, sorozás előtt csont soványra lefogyni, 40 cigi, 20 kávé, stb. Akinek nem sikerült, az bent a slapkóságon bevizelt minden éjjel. Ismét mások minden évben beiratkoztak ipari tanulónak - két évet én is így úsztam meg. Később aztán hihetetlen utánajárással a család orvos ismerősei révén Corea minor című betegséget sikerült szereznem, aminek alátámasztására el is ájultam a sorozáson. De hát megint előre szaladtam az időben.



Riasztó katonakorában


 

A Móriczban összehaverkodtam a Szemző Gabival, akit később Riasztónak neveztek el a haverok, - gondolom mindenki rájött: a külseje miatt. Ez persze nem azt jelentette, hogy nem volt jóképű srác, hanem inkább azt, hogy elvállalt egyfajta clown szerepet, és mindig volt valami vad a megjelenésében. Egyszer például levágatta a fél bajuszát, és egy ilyen fényképet rakatott a személyijébe.



én és a Riazstó a Móricz táborban a balatonon 1968


 

A Pertli persze rajta is túltett, mert ő az igazolványképén úszósapkában volt - és vízben! Szerencsére az adminisztrátorok már akkor is fáradtak voltak és gépiesen ragasztották be a fényképeket az igazolványokba.



Baksa Soós Veronika, én, Sárkány Edit


 

A Riasztóval évekig együtt terveztük a télakot, a szokásos útvonal: Jugó, Goriczia - Nova Goriczia között kerítésmászás Olaszországba. De aztán a Pipó egyszer azt mondta a Riasztónak: Riadó! (Ő így hívta) Te ne diszkózzál, mert téged kint Achtung -nak fognak nevezni. És ez hatott is. A Riasztó csak sok - sok évvel később télakolt. És ami miatt a leginkább el akart menni, azt előtte végigcsinálta: kiszolgálta a katonaidejét végig. Mi persze gazdagabbak lettünk egy tucat slapkó - sztorival, de hogy ő mivel lett gazdagabb? Lényeg az, hogy én a Riasztón keresztül ismertem meg történeteim főhőseit.



Pipó


 

Ő ugyan budai úri gyereknek számított, de a vagánysága és jó dumája kinyitotta a kapukat a nehezebb fiúk felé. Persze ezek se voltak igazi nehéz fiúk, és bár a legtöbbje volt börtönben, de ezek általában csak kisebb elzárások voltak.



Scotty


 

Akkoriban a Belváros volt a gyülekezőhelyük. Legtöbbször a Jégbüfé előtt. Sztoján, Scotti, Sündöri, Vak, Pipó, Gyapi, Szegfű, Szőke, Gyugyó, Pipás Pierre, Jean, Vörös Parizer, Létra, Duci, és még sokáig sorolhatnám.



Gyapi


 

Ekkoriban már a virágmintás ing, szűk szárú világos farmer, rózsaszín zokni, és vászoncipő volt a divat, hosszú hajpajesszal.



Jean


 

Minden délután gyülekezett a társaság, 40-50 tagra mindig felduzzadt és minden este volt valami buli. Vagy ifipark, vagy Bem Rockpart, esetleg KEX a Jókai utcában, később a Citadellában, vagy a Párizsi udvarban. Buli helyek mindig voltak, változtak ugyan, de a számuk növekvő volt. Már hétköznap is voltak bulik. A régi helyek: Goli, Danúvia, Kecskeméti utca eltűntek, de alakultak helyettük újak: Gerlóczy utca, Vigyázó Ferenc utca, Várklub, E épület, Csanády utca a Siriussal, Ganz MÁVAG, Törekvés, Kapás utca, és ki tudja még hány. Ma már világosan látom, hogy az aranykor végét az jelentette, amikor megnyílt az első diszkó. Ezután már a hanyatlás következett. Lassú, szívós tönkretétele az élőzenének. És eleinte még mi, zenekari "bulis" fejek is szívesen jártunk a diszkóba, akkor még nem volt olyan irtózatosan rossz a zenéje, mint később, de aztán a diszkók számának szaporodásával egyenes arányban csuktak be a régi törzshelyek.



Bem Rockpart


 

Az első diszkót nem is itthon, hanem Bulgáriában láttam. Két haverommal voltunk lent, csak annyi pénzünk volt, hogy kiutazzunk, attól kezdve csöveztünk, stoppoltunk, tarháltunk és koplaltunk. Ha már az év nagy részében rendes polgári életet kellett élni, legalább nyáron szerettünk volna Kerouac hőseire hasonlítani. Az ideálunk természetesen Dean volt. És nem csak James Dean. Bulgáriában elég nagy feltűnést keltettünk a hosszú hajunkkal. Dánoknak adtuk ki magunkat, hogy a helyi fiatalok rokonszenvét jobban megnyerjük, ugyanakkor bíztunk benne, hogy dánul viszonylag kevesen beszélnek. Ennek hatására újdonsült bolgár barátaink befizettek Burgasban egy szállodába. A baj csak akkor kezdődött, amikor elő kellett venni az útlevelet. Ekkor gyorsan módosítottunk, és közöltük, hogy közülünk az egyik srác - a Novák Gyuri  magyar, - akit útközben szedtünk fel, és a mi dán útlevelünk 2 haverunknál maradt, akik holnap jönnek utánunk.



Bulgária, Szlancsev Brjag 1969


 

Végül is akár bedőltek, akár nem, befizettek és mi ágyban párnák közt aludtunk el. Természetesen volt bennünk annyi előrelátás, hogy az ágynemű egy részét a későbbi bizonytalan éjszakákra tekintettel, az ablakon kidobjuk hajnalban, és távozáskor táskánkba helyezzük a szálloda parkjában a "talált" holmit.



Neszebar


 

Neszebárban volt egy kis kellemetlenségünk a helyi hatóságokkal. Éppen konyakot rakodtak egy közért előtt, mi arra sétáltunk, és ekkora malőrt nem hagyhattunk ki. Egy mozdulat és mi már egy üveg Szlancsev Brjag nevű konyakkal gazdagabban sétáltunk a sarokig. Ott befordulva aztán tempósabbra vettük a járást. A Novák Gyuri nem értette, hova futunk, mert ő nem látta a mozdulatot, csak a nagy zsivajt hallotta. Így, mi ketten, a Tiborral, eldaráztunk, és be is ütöttük a teljes üveg itókát. Egy fél óra múlva már ismét gondtalanul és tök sikeren támolyogtunk Neszebár festői utcáin. Két angol lányba botlottunk, akiknek titokzatosan megsúgtuk, hogy dán kémek vagyunk, és a titkosszolgálat emberei üldöznek. Ők megmosolyogtak minket, de náluk talán csak mi lepődtünk meg jobban, amikor a következő percben két marcona rendőr állta utunkat. A lányok talán még ma is azt hiszik, kém lebukás tanúi voltak. Pedig csak az átkozott konyak. Az első kérdés persze az volt, hol lakunk. Természetesen isten szabad ege alatt laktunk, de mivel ezt a választ úgy sem fogadták volna el, így abban maradtunk, hogy a napos parti Campingben. Ezzel azonban nem elégedtek meg, el is vittek minket tüstént oda. Szirénázó rendőrautóval! Tibivel nagyon büszkén néztünk egymásra.



én, Szemző Gábor, Végh Tamás


 

A kemping recepción németül elmagyaráztuk, hogy mi itt akartunk bungalow -ban megszállni, csak már nem volt hely, és valószínűleg ezt értették félre a rendőrök. Ez némi visszatetszést keltett a rendőrökben, és ezután az őrszobán egy kis megdolgozás következett, de az ital árát fizikai képtelenség lett volna kiverni belőlünk, nem volt pénzünk. Így aztán inkább felraktak egy Várnába induló szárnyashajóra és kitoloncoltak minket Neszebárból. Pedig nagyon szúrtuk a helyet, volt ott akkoriban egy svéd klub "66" - ez volt a neve, állítólag mély szexuális jelentése van a címnek, és a francia nemzettel is összefüggésbe hozható. A klub területén volt a Hakka - Bomba nevű diszkó. Belépés egy dollár, bolgárok nem jöhetnek be. Már kész is volt az üzlet. Útlevél kölcsönadva egy bolgárnak egy dollár ellenében. Így mindannyian bejutottunk. Bent kaptunk egy pecsétet a kezünkre, és azzal ki-be lehetett járni. A diszkó közvetlenül a tengerparton volt, és a svéd fiatalok a homokban szívták a füvet. Egyiküket megkínáltuk egy zacskó gumicukorral, hogy kér-e LSD-t. Mire ő: kösz, nem, de ő szívesen ad hasist. Azt mi köszönettel elfogadtuk. Kérdezte, hogy sodorjon-e cigit nekünk, de mi nem akartunk rutintalannak tűnni, és mondtuk,  kösz, majd mi megcsináljuk "otthon", aztán - egy elhagyott építkezésen húzódtunk meg - néhány szál Porti cigarettából kinyomkodtuk a dohányt, egy zsilettel apró darabokra vágtuk a gyurmát, és a keveréket vissza bűvészkedtük a cigarettahüvelyekbe. Izgatottan mentünk ki a tengerpartra, hogy elszívjuk, de túl nagyra vágtuk a hasis darabokat, és a tengerparti szél minduntalan kifújt a cigiből. A fájdalommal mit sem törődve, szedtük össze a homokból az izzó "kincseket", és tömködtük visszafele. A várt hatás azonban elmaradt. Ezt persze egyikünk sem vallotta be és rájátszott, hogy lát, repül, meg efféle baromságok. Mindenesetre aznap épp volt valahonnan pénzünk, és biztos, ami biztos, bementünk a bárba, és jól leittuk magunkat. Lassan azonban a fű is megtette a magáét, és így a kettős támadástól derekasan rosszul lettünk.



Farsang Tibi, Imóka, Baka Csuti, én, Koncz Gyula, és Riasztó a Tabánban 1969


 

Később kirúgtak minket az építkezésről, és ettől kezdve a tengerparti homokban aludtunk pokrócokba bugyolálva, mert istentelen hideg volt éjszakánként. Délben aztán rendszerint arra ébredtünk, hogy turisták fotózzák a 3 őrültet, akik 40 fok melegben pokrócokba burkolózva napoznak.



Katavics Tomi, Sepsi, én, Baráth Ali 


 

A legnagyobb bánatunk oka a Vaszilij Kolarov nevű hajó volt. Ez minden nap elindult Isztambulba és másnap visszajött, tele vidám svéd fiatalokkal. Mi pedig ott álltunk a magyar betétlapunkkal tehetetlenül. Én ugyan összehaverkodtam egy svéd fiúval, aki kölcsönadta volna az útlevelét, de egyedül nem mertem nekivágni. Mindenesetre úgy döntöttünk, hogy otthon mindenkinek azt hazudjuk, átcsöveztünk Isztambulba. Ezt persze irigyeink kétkedéssel fogadták, és állandóan keresztkérdéseket tettek fel. Főleg a kis Sipos. De mivel még ők sem jártak sohasem ott, könnyűszerrel tudtunk számukra részletes úti beszámolót adni.



"hippy"


 

Hazafelé Várnában összefutottunk a Farsanggal, aki Micsosz társaságában volt. Volt még velük két lány, akiknek megesett a szíve rajtunk, és kölcsönöztek pénzt a hazautazásra. Ha esetleg olvassák e sorokat, kérem címüket eljuttatni, hogy a kölcsönt tisztességgel visszafizethessük.


Kozma Balázs, én, Köteles



Az utazás ezen túl is valamennyiünk állandó szerelme maradt. A legtöbbet Prágában és Lengyelországban jártunk. Prága söreivel, Lengyelország jazz és rock koncertjeivel vonzott. És később mindkettő a korlátlan csempész lehetőségekkel.



Thomas, Sebestyén, én, Degesz


 

A prágai utak rendszerint úgy zajlottak le, hogy már a Nyugatiban veszteglő vonaton berúgtunk, és végig lefüggönyözött kupéban utaztunk, illetve ha egy mód volt rá, a büfé kocsiban. Némelyikünk időnként félrehúzta a függönyt, és még magyar területen "tipikus csehszlovák táj" felkiáltással engedte vissza a függönyt.



Kozma Balázs, Dános Gyuri, én és a lányok


 

Abban az időben névről ismertük Prága szinte valamennyi kocsmáját: U Fleku, U Szvjata Tomasu, U Kalihu, U Tri Kocseku, stb.

Egy alkalommal - ekkor már a Riasztó disszidált - éppen a vele való találkozásra mentünk ki vagy 30-an. Jó volt a hangulat, sorba jártuk a sörözőket, és már 20 korsó körül tartottunk aznap fejenként, amikor a Három Szívhez címzett söröző előtt a járdán üldögélve szívtuk a nedűt, és feltehetőleg nem voltunk nagyon csöndesek. Ekkor érkezett meg a VB feliratú, de rendőrség jelentésű Volga, melyből marcona fogdmegek ugrottak elő. A Snecit egyből kiszúrták maguknak, neki volt a leghosszabb haja és szakálla, és bevágták a kocsiba. A Sneci ezzel nem sokat törődött, és a kocsi túloldalán kiszállva besétált a kocsmába egy italra. Ez némileg földühítette a jardokat, akik most már szitkozódva hozták vissza a kocsmából és máris indultak volna zsákmányukkal, hiszen mindannyiunkat úgy sem tudnak elvinni. Erre néhányan hőbörögni kezdtünk, hogy akkor minket is vigyenek magukkal. Nosza még hármunkat bevágták, és ismét szirénázó rendőrautóban találtam magam a Sneci, a Szert és a Csipi társaságában. Bevittek a jardra, ahol vagy 20 rendőrtanonc a Kojakot nézte a TV-ben.



Sneci


 

Mindez - és persze cseh nyelven olyan komikus volt, hogy görnyedeztünk a röhögéstől. De egy idő múlva meguntam és követeltem, hogy hívják fel a magyar konzult, mire kaptam egy jó nagy flamóst.



Szilvi


 

Később ismét kocsiba dugtak minket, és egyre kijjebb vittek a városból. Már attól tartottunk, hogy a város határán jól elvernek, majd kiraknak minket, míg végre megpillantottunk egy épületet, melyre az volt írva: Pszihiatrialnaja Klinicska. Kissé dermedten pislogtunk, ennél még a verés is jobb lett volna. Megérkeztünk a detóba, a detoxikálóba, vagyis kijózanítóba.



Iványi Pierre


 

Szerencsére nagyon jó fejek voltak a fiatal orvosok, és tudtak németül, meg mi is egy kicsit, a zsaruk még kicsit sem. Így elmondhattuk, hogy nem vagyunk mi részegek, csak jó a kedvünk, és különben is örülünk, hogy ide hoztak minket, mert úgyis szállás gondunk volt.

Mindenesetre le kellett vetkőzni meztelenre, minden cuccunkat egy zsákba dobálták és kaptunk egy fehér köntöst, meg egy pár vietnami papucsot. De a zsaruk elmentek, és a dokik semmi trükköt nem alkalmaztak rajtunk, csak bekísértek egy hatalmas terembe, ahol volt vagy 50 ágy, de mindegyik tök üres, frissen vetve. Kórházszag, az egyik sarokban egy jókora, nagy darab ápoló, kis lámpa mellett olvasott. Mi nemigen akarództunk elaludni, és különben is fuldokoltunk a röhögéstől, mert a falon olyan képek voltak körben, mint például egy korsó sör két piros átlós vonallal áthúzva. Hát mondanom sem kell, ilyesmivel nálunk komolyabb nevelő hatást nem értek el. Aztán lassan - lassan elszenderedtünk.



Káci


 

Hanem aztán hajnalban valami különösre ébredtem. Éjszaka, amikor behoztak, csönd volt, és a nyitott ablakon áradt be a prágai dombokról a bódító nyári virágillat.

Most meg éktelen zajok és fertelmes bűz. A dolog nyitja hamar kiderült. Megtelt a kórterem páciensekkel. Gorkíj éjjeli menedékhelye ehhez képest leánynevelő intézet lehetett. Szánalmas emberi roncsok hortyogtak, krákogtak, szuszogtak, maguk alá vizeltek, becsináltak, és a saját arcukra hánytak. Na mondom, fiúk, pucolás innen, de hamarosan kiderült, hogy ide a rendőrök hoznak és innen azok is visznek el. Meg kellett tehát várni őket. Az őrszobán új műszak volt, már csak a "számla" volt hátra. Mivel az útlevélben nincs lakcím és munkahely, ezért ezek iránt kezdtek el érdeklődni, hogy a kijózanító számláját, illetve a csekket ki tudják állítani. Csak egy szemvillantás kellett, ebben már nagy rutinunk volt a honi tömegközlekedés ellenőrei jóvoltából, nekem például mindig volt egy érvénytelen bérletem Kuvasz Róbert névre, Ribáry u. 6. sz. alá kiállítva, amit idegesen próbáltam az ellenőr elől "elrejteni", de ő "rutinosan" lecsapott, és abból gúnyos mosollyal kiírta az adataimat. Ez úton kérek elnézést a Ribáry u. 6. szám alatti ház lakosaitól, az oda kiküldött büntetésekkel kapcsolatos kellemetlenségekért. Most is elhangzottak a megfelelő válaszok, pl. lakás: Bázakerettye, Rekettye u. 8., munkahely: Nagykunsági Állami Erdőgazdasági Fafeldolgozó Vállalat, Pusztaszabolcs, Görömbölytapolcai u. 12.



Török Ádám


 

A derék svejki figurának nem kis idejébe tellett, míg négy ehhez hasonló adathalmazt jobb keze mutató ujjával lepötyögött az írógépen. Egy fél óra múlva az akkurátusan kitöltött csekkek gyönyörű szép repülőgépekké hajtogatva suhantak a Károly hídról a Vltavá-ba. De nem telt bele újabb 10 perc, és a zord Csehszlovák államapparátus újból megfújta riadóját. Nevetgélve utaztunk a villamoson a Vencel tér felé, találkozni a haverokkal, amikor 2 marcona ellenőr pottyant mellénk, és kitűzték jelvényeiket, majd a jegyeink iránt tudakozódtak. A Sneci próbálta tréfára venni a dolgot és ő is kitűzte Lenin jelvényét, kérdezvén, hogy nem cserélünk-e. Az ellenőröknek nem volt humorérzékük és egy csengővel jeleztek a hátsó kocsiból valamit a vezetőnek, aki erre meg sem állt a Rendőrségig. Természetesen ugyanazon kapitányság, ahol előzőleg tettük tiszteletünket. Mi már előre jót mulattunk, mit fognak szólni, ha minket elvetemült bűnözőket viszontlátnak, és csakugyan az ellenőrök legnagyobb megdöbbenésére fél perc alatt kirúgtak a zsaruk, mondván, látni sem akarnak minket.



Ivanics Riska


 

Az ellenőrök még egy darabig követtek minket az utcán, a büntetést követelve, és a Sneci 1 koronásokat dobált nekik a földre, amiket azok buzgón szedegettek össze. A többi havertól megtudtuk, hogy iszonyú körülmények között, fedett helyen ugyan, de a földön aludtak, mi pedig büszkén meséltük, milyen pazar, puha ágyban éjszakáztunk.

Általában Prágában soha sem volt gond a szállással, legtöbbször a Spartakiád Stadion melletti kollégiumba mentünk, és ott mindig akadt, aki befogadott éjszakára.



Gegesi Józsi


 

Sok emlékezetes utunk vezetett Prágába, ebbe az akkoriban még turisták által nem felkapott édes álmát szunnyadó, a letűnt korok emlékét idéző legnagyobb európai kisvárosba, ahol kis sikátorok között megbújó hűvös csapszékekben habzó Prázdrojt, Budvárt, Kozelt vagy Staroprament ittak az emberek, és idős urak burnótszelencéből tubákoltak.

Egyik emlékezetes utunk volt, amikor a Parizka ulicán, a régi zsidó temető melletti sörözőben Gegesi Jocó már olyannyira feljavult, hogy az asztal alatt üldögélve fogyasztott, de nem mulasztotta el egyetlen, arra elhaladó pincérlány lábának a megfogását sem, rendelése jeléül. Összehaverkodtunk két cseh fiúval, akik invitáltak minket a Zimnij Stadionba, a Kanada - Csehszlovákia jéghoki mérkőzésre. Csak úgy tudtunk elindulni, hogy egyikük nyakába vette Gegesi Jocót, aki kezeiben egy-egy korsó sörrel peckesen ült a magasban. A Vltava hídjára érve állj -t parancsolt, megitta mind a két korsót egy-egy hajtásra, majd az üres kriglik távoztak a folyóba. A Stadionba persze a régi hátramutatós trükkel mentünk be, melynek következtében a négy mögöttünk lévőt csak hosszabb idő múlva és súlyos magyarázkodás után engedték be. De addigra mi már messze jártunk. A meccsre különösebben már nem emlékszem, csak arra, hogy Jocó minden egyes gólnál az aznap vásárolt cipőt dobozostul dobta magasra a levegőbe, mely így minden alkalommal más szektorban landolt. De a derék prágai szurkolók, ahelyett hogy zokon vették volna, minden egyes alkalommal élőlánccal visszaküldték azt jogos tulajdonosához. Hazafele a vonaton már csak az volt az egyetlen gondunk, hogy az eladásra szánt mintegy 100 db farmert hogyan rejtsük el a fináncok elől. Szicsó azonban sas szemmel kiszúrta, hogy egy nagy létszámú úttörőcsapat is utazik a vonaton, így aztán percek alatt szétosztottuk közöttük az árut.



Klamár


 

Persze nem mindig jártunk ilyen szerencsésen. Egyszer a Mogyoróval voltam Kelet Berlinben farmer beszerző úton, és az rosszabbul sült el. Persze akkor már nagyon elbíztuk magunkat. Eleve fejenként 2-2 üres bőrönddel mentünk ki, és a schönefeldi repülőtéren kinyittatta a vámos nő velünk mind a négy bőröndöt, majd azok tartalma láttán bölcsen bólogatott és feljegyzett magának valamit. Az S Bahnon pedig Mogyoró elővett egy könyvet és mindenki szeme láttára kezdte széttépni annak összeragasztott lapjait, és vette ki a dollár és márka bankókat. Azon az S Bahnon ahol a D. D. R. bürgerek felszálláskor egymásnak mutatták fel a bérletet és a jegy automatába mindenki dobott jegyváltásnál pénzt, pedig az pénzbedobás nélkül is működött. Mondanom sem kell, hogy az NDK-ban sohasem gyűlt meg a bajunk az ellenőrökkel, mert mindig egy valóságos szerpentin füzér lógott a nyakunkban az automatából kitekert jegyekből. Szóval a Mogyoró féle valutabűvészkedéstől megfagyott a vonaton a levegő. Ráadásul az intershopban a kiválasztott farmerokat úgy kezdte a táskába rakodni, hogy kettőt összefogott, és szemérmesen az eladó szemébe nézve közölte vele: ein, és így számolt tovább. Direkt valami szakadt csizmában jött, és a berlini cipőboltban lecserélte egy vadi újra, csak az volt a baj, hogy a ziehen feliratú ajtót kifele futtában iszonyú erővel kezdte nyomni, már majdnem elkapták, mikor végre meghallotta ordításomat, ne nyomd, húzd, én ugyanis nem a bejáraton, hanem a kijáraton távoztam, felszínes német tudásomnak köszönhetően.



séró


 

Nem emlékszem, már melyik allén volt a cipőbolt, de ameddig a szem ellátott, követni tudtam tekintetemmel őt és bősz üldözőit. Akkor még nem kapták el.

Másnap viszont a reptéren azonnal. Erre "rutinosan" mintegy segélyt kérően rám nézett, mire engem is lekapcsoltak. Kérdezték, mi van a bőröndökben. Mi mondtuk, hogy csak ruhanemű, és ez igaz is volt, minthogy kb. 100 db Levis volt bennük. Mikor kinyitották, a Mogyoró csodálkozó arcot vágott és felkiáltott: Mennyi Levis! 5 percen belül a fináncok próbálgatták a gatyákat. De rendesek voltak, mert elintézték, hogy megvárjon a gép. Tele utassal több, mint egy órát várt. A gépen, mikor felkísértek a fináncok, felfedeztük egy "kollegánkat", a Mogyoró "kedvesen" ráköszönt, az persze a falnál is fehérebben elfordult.



Mikló Gizi


 

Otthon aztán kijöttek a jardról az útleveleinkért, és a Mogyoró faterja annyira rutinos volt, hogy megkérdezte, a pirosat, vagy a kéket kérik. Persze, hogy mind a kettő kellett nekik.

Az egészből az fájt a legjobban, hogy nem tudtam kimenni a zágrábi Rolling koncentre.



Pinyó


 

De a csempészetről nem tudtunk leszokni. Ezután már főleg Lengyelországba jártunk, ahova leginkább olasz lírát volt érdemes vinni, mert azt könnyű volt eladni papoknak, akik Rómába mentek zarándokútra. Különben elég veszélyes dolog volt a valuta eladás, mert Varsóban, a Tudomány Háza nevű, orosz stílusú felhőkarcoló előtti téren, elég sötét kinézetű nepperek álldogáltak, zoknijukban a zloty -val, és jó néhány cimboránkat rászedték már különböző trükkökkel.

Egy alkalommal irhabundáért mentünk ki, és a társam rám parancsolt, hogy ingujjban jöjjek, mert 2-2 irhát fogunk visszafelé magunkra venni, plusz a bőröndökbe is kettőt-kettőt.



Sapi


 

Novembert írtak és kegyetlen hideg lett, ahogy megérkeztünk. Ráadásul Mindenszentek volt, és ez ott, mint kiderült, hivatalos ünnep, minden zárva. A társam előtte szállodákról és pezsgőről beszélt, de most kiadta a jelszót, hogy spóroljunk, és elmentünk valami haverjának a lakására, ami egy lepusztult hippi tanya volt, mi pedig előadtuk, hogy nincs pénzünk, itt szeretnénk aludni. Nem is volt ezzel gond. Hanem aztán másnap megérkeztünk egy rakás irhával, ami a sűrű hóesésben teljesen átázott, és érkezésünk egy juhnyáj bevonulására emlékeztetett, ami a dolog szagi részét illeti. A havernek volt vagy 3 kutyája, azok teljes idegrohamot kaptak, több évezredes elfojtott pásztorösztön tört elő belőlük, amikor ránk ugrottak. Alig lehetett leszedni rólunk őket. Persze a békésen "füvező" belőtt galcsi nézte, hogy mifélék ezek a szegény, szerencsétlen, pénztelen magyarok.



Sipos Gabi


 

Később aztán áttértünk a valutázásra, ami jóval egyszerűbb volt, csak a zloty visszaváltásához kellett itthon másoktól, idegenektől kiviteli papírt kérni. Ez úgy nézett ki, hogy kivittük Lengyelországba a márkát, eladtuk haszonnal, hazahoztuk a zlotyt, és itthon minden Lengyelországból befutó vonat elé kimentünk, és a fiataloktól a valuta kiviteli engedélyt elkértük, mondván, hogy a miénk elveszett, és megmaradt a pénzünk. Akkoriban a visszaváltásnál még nem kértek iratokat.

De hát nagyon is elkalandoztam ezekkel az utakkal, mert végtére is az élet számunkra Budapesten zajlott.



Tony éa Kati


 

Mint mondtam, eleinte a Jégbüfé előtt volt a találkozó és ez a csapat egy részének sokáig meg is maradt. Ez volt a BÉVÉ, vagyis a belvárosi galcsi.

Voltak itt azért keményebb fickók is: a Skoda, aki, amikor leszokott a törvénybeütköző cselekedetekről a Habsburg család jelszavát választotta: Óh te boldog Ausztria, te csak házasodj!



Kriszta és Skoda


Kuxi, aki mint maga fogalmazta, szerelemféltésből ült 5 évet, ugyanis egyetlen enyhítő körülmény szólt mellette, a vasdurungot, mellyel szíve választottját leütötte, rongyokba bugyolálta, mert mint mondotta, nem szerette azt a klaffogó hangot.

A Jean irdatlan termetével, szigorú tekintetével, döngő léptekkel járta a belvárosi utcákat, és mivel irigy volt az akkor Pestet ellepő, gépkocsival rendelkező olasz fiatalok szerelmi sikereire, időnként megállított egyet-egyet, kedvesen benézett, azok letekerték az ablakot, majd egy iszonyatosat becsulázott, és hozzátette: Mangiare! Ő egyébként a Bosnyákon kereste hajnalonként a pénzt, volt egy kétkerekű kocsija, és azzal fuvarozta a piacról a zöldséget, gyümölcsöt a kiskereskedők kocsijába. 500,- Ft-ot s egy zacskó primőrt keresett vele naponta. Egyszer megirigyeltem, és elkértem a kosiját egy napra, egy kereskedő 200 kiló málnája a mai napig bánja vállalkozásomat, én ugyanis egy lejtőnél fölfele emelkedtem, a málna meg rekeszestől lekéredzkedett a kocsiról. Hosszú futásomra, mint mindig, akkor is számítottam.

Híres belvárosi figura volt Szentjóbi, az ellenálló költő, szép hosszú, szőke hajával, elmaradhatatlan barna bőrkabátjában, hóna alatt egy verses kötettel. Ő nem ment, őt kiüldözték Párizsba.



Középen Szentjóby Tamás


 

De majdnem mindenki elment. A Jean asztrológiai műsort vezet az egyik honolului rádióban, Sztojan és bátyja, Kirill pusherek az USA-ban, de kint van a Szegfű, a Szőke, Tony és még hosszú a sor. Thököly óta legalább a tizedik emigrációs hullám. Csak nem katonák, polgárok és politikusok, hanem egy utat vesztett, talajtalan, kiégett nemzedék, akik nem találták sehol a helyüket, és szinte keresték a bajt.



Vak és Sündöri


 

De a 60-as évek közepén még nem volt kiégett a nemzedékem, sőt akkor lobogott a legnagyobb lánggal. Hittünk az elpusztíthatatlanságunkban, az igazunkban, a másságunkban. Az összes törvénybe ütköző cselekedetünkkel együtt erkölcsileg tiszták voltunk, tisztábbak, mint bíráink, tanáraink, nevelőink, szüleink.

 Még nem tett rontást rajtunk a pénz, az érdek. Még hittünk az örökkévalóságban, és tagadtuk a mulandóságot, nem törődtünk a holnappal, csakis a mának éltünk. Ezért aztán semmi sem számított. Még minden megtörténhetett.



Novák Tomi és Trekó


 

Persze ezek voltak azok az évek, amikor nyelveket tanulhattam volna, elmélyedhettem volna a tudományok és a művészetek tanulmányozásában, vagy felkészülhettem volna a pályámra. Mindezt nem tettem, de egyetlen percet sem bánok ezekből az "elvesztegetett, elpazarolt" csavargó évekből.

Ez volt a szabadság, az örök nyár, a falka szellem korszaka, melyben ha nem merítkeztem volna meg, nem lenne teljes az életem.

Ha visszagondolok, tényleg mintha mindig nyár lett volna. A legtöbbször pólóban látom magunkat, szandállal, vagy klumpával a lábunkon. Az első években a Duna part lépcsőire jártunk, akkor még nem a förtelmes benzingőzt, hanem a Duna illatát lehetett ott érezni délutánonként. Onnan indultunk a bulikra. Nyaranta legtöbbször az Ifi Parkba. A "Nagyfásokat" én személy szerint nem ismertem, csak hallottam róluk. Jóval később mutattak be egy bulin a Judó-nak és az Indiánnak, és csak a legutóbbi időben ismertem meg Zord Kánt, ötvenévesen, nagypapa jelöltként.



kaja, pina, nők


 

Az Ifi Parkban leginkább Sakk Matt és Kex bulikra jártunk, de hát ott majdnem minden magyar zenekar megfordult. Számomra az egyik legemlékezetesebb buli a Nashville Teens koncert volt. Egyébként is az első igazi angolszász zenekarok fellépése felért egy-egy csodával. Nashville Teens, Spencer Davis Group, Traffic...

Ilyenkor mindig éreztük, hogy óriási erő szunnyad bennünk. A hatalom nem tud velünk mit kezdeni. Tízezres tömegeket nem lehet állandóan kardlappal szétverni, nem lehet mellékes jelenségnek tekinteni. Amit nem értek el az 56-os fiatalok Molotov koktéllal, azt egy későbbi nemzedéknek sikerült elérnie táskarádióval, elektromos gitárral, hajnövesztéssel, öltözködéssel. Az orosz bolsevik kultúra magja meddő talajra hullott, a mi generációnk néhány KISZ titkár kivételével átlépett rajta, még csak el sem taposta, észre sem vette, úgy szólt a jazz, a rock, a beat, a rhytm and blues, a soul, hogy meg sem hallottam a KISZ-es indulókat. A kommunizmus katonapolitikai terjeszkedésének csúcspontján az egész belülről kezdett el rothadni. Nem volt emberanyag, nem volt utánpótlás, mely a tankok hadizsákmányát élvezte volna. Hiába volt a birodalom, nem volt, aki belülről szolidáris legyen vele. Kétféle Magyarország volt. A hivatalos, amit a sajtóorgánumokból lehet reprodukálni, és a beat nemzedék országa, mely sok-sok fényévnyire volt az előzőtől. Nem voltak kapcsolódási pontok. Más országok fiai, lányai már tizenévesen tagozódni kezdenek a társadalomba, keresik helyüket, kezdik átvenni a staféta botot szüleiktől, többgenerációs öröklött mesterségekre készülnek, nekünk nem volt perspektívánk. Mert öntudatlanul is éreztük, ahhoz, hogy a társadalomban valamire jussunk, már rég fel kellett volna kötni az úttörőnyakkendőt, és a zánkai táborban kellene a tábortűz körül ülni, nem pedig Radics Béla gitár - száj - szólóját elbűvölten nézni.



etüdök géppisztolyra


 

És a fejesek gyerekei is a legtöbbször közénk húztak. A Móricz gimibe a Káder dűlőről, a Pasarétről és a Rózsadombról rengeteg nagy fejű, vagy közepes-, kis nagy fejű gyereke járt, és szinte kivétel nélkül ők is annak a kultúrának lettek a befogadói és terjesztői, amit akkor beat -nek neveztek. Sőt ők még inkább, hiszen a papa nyugatra járt, és volt miből hozni lemezjátszót, lemezeket, gitárt, farmert. És a papa hiába hozta, a gyerekek a legtöbbször megtagadták szüleik hitvallását, sőt néha magukat a szüleiket is. Olyan is akadt köztük, aki az egyik legnépszerűbb ellenzéki együttes énekes vezetője lett.

De az előbb a KISZ titkárokat is méltatlanul rekesztettem ki, hiszen ekkoriban már a KISZ bulikon sem "zakatoltak", hanem rock and roll zenére ismerkedtek a szexualitás rejtelmeivel. Sőt a legvadabb bulik KISZ védnökség álcája alatt jöttek létre. Egyszer - már jóval később - a KISZ Veszprém megyei szervezésében láttam egy új hullámos koncert sorozatot Füreden - soha annyi vad harci színekben pompázó irokéz punk harcost nem láttam, még nyugat-európai városokban sem. A Nyugatnémet turisták egymás után ütköztek össze Mercedes - eikkel, úgy elámultak a fura hadi népen.



ítéletre várva


 

De megint messzire kanyarodtam, annyi mondanivaló szorult belém, hogy cikázok térben és időben.

Pedig most a Nashvill Teens Ifi park -beli koncertjéről szeretnék írni. Rengetegen kint rekedtünk, lehettünk vagy tízezren. És hallottuk az ütemes basszust, az ádáz dobokat, a sikító gitárt, a cikázó zongorát, és nem láttuk, csak elképzeltük az énekes szétfeszített lábait: szóval Dohányföldek: Ti tiridiridiridididi diridiri di didi! Ettől úgy bezsongtunk, hogy nem lehetett bírni velünk, szabályos utcai harc tört ki a rendőrök és köztünk. Egyre több rohamkocsi jött, mi megdobáltuk őket mindennel, ami a kezünk ügyébe került, sóder kaviccsal, villamos sínek közti kövekkel, vasdarabokkal, lécekkel. Pedig akkor még mit sem hallottunk nyugat európai vagy dél ázsiai, netán észak amerikai diáklázadásokról. Arra sem gondoltunk, hogy netán két eszmerendszer feszül egymásnak, ebben az ártalmatlan csetepatéban, mi csak egyszerűen be akartunk jutni egy koncertre, ahol őrjítően jó zene szólt.



Kis Gyapi és Ambrus Attila 



Sokáig irigyeltem az angol és amerikai fiatalokat, akik esténként Beatles, Rolling, Doors vagy Kinks koncertekre járhattak, és értették a számok szövegeit. Ma már inkább azt mondom, ők irigyelhetnek minket. Ami nekik természetes és mindennapos volt, az nekünk az elérhetetlen csodát jelentette. Ami nekik adott volt, azért nekünk naponta meg kellett harcolnunk a szüleinkkel, tanárainkkal, a rendőrökkel, a bírókkal, az ifi vezetőkkel és mindenkivel. Így aztán a fiatalság felépítette a maga szokásjogát, a maga társadalmát, a maga erkölcseit.

Nem akarok mindent magunknak vindikálni, de a szexuális forradalmat - mely jól tudom, nem az első, és nem is az utolsó volt az emberiség életében, mi indítottuk útjára. Igaz, hogy ennek akkor teremtődtek meg a technikai feltételei is a fogamzásgátlás eszközeinek széles elterjedésével. De a lényeg azt hiszem, nem ez volt, hanem a válasz - viszontválasz örök dialektikájában, éppen abban a periódusban születtünk, amikor a XX. század álszent, prűd, rejtett és fojtott szexualitása kirobbant. A mi generációnk vízválasztó volt a tekintetben, hogy a lányoknál férjhezmenetelkor már nem volt minimál kritérium a szüzesség.



Lekvár



De a gyakori és gyors párváltogatás nem jelentett feltétlen érzelemmentességet Szavaikban a fiúk talán durván beszéltek a szerelemről és a lányokról, de ez inkább csak felvett modorosság volt, szerettünk szeretni, és tudtunk is. Akkor még az erotikának semmi köze nem volt az üzleti világhoz, nem voltak sex lapok, peep show-k, massage salonok, csak fiatal lányok feszülő blúzban, és fiatal fiúk feszülő farmerban és egyszerűen tetszettek egymásnak, és teret engedtek érzelmeiknek. Make Love not War! Szólt a kihívás, és valóban, nehéz erre az egyszerű, de erkölcsileg nagyon igaz tételre cáfolatot adni.

Sajnos azonban, mint minden, mára ez is elfajult, ahogy a klubokból diszkók, a rockból funky lett, úgy lett a szabad erkölcsből szenvedély nélküli profi mindenki mindenkivel, majd még később bárkivel, akinek van pénze.



Bodola Gyuri és Nagy Gabesz 


 

Valószínűleg, sőt biztos az öregedés első jelei, de annak idején, ha megtettem szokásos napi sétámat a Belvárosban, törtrész annyi rossz arcú alakkal nem találkoztam, mint ma. A leghíresebb zsiványok is jó kedélyű, nyílt arcú srácok voltak azokhoz a figurákhoz képest, akik manapság ellepik a várost.

A törzshelyeink is mind a Belvárosban, illetve a Vizivárosban és a Várban voltak. Kárpátia, Alabárdos, Corso, Csendes, Comoretto, Halászkert, Régi Országház, Tárnok, és a Belváros egyetlen, azóta már megszüntetett kocsmája, a Bajtárs, vagyis a mai Rézkakas.



Riasztó a Tabánban


 

Később összeverődött egy társaság, akik kitűnően tudtak focizni, és a tabáni ketrecben ütöttük fel tanyánkat. Minden kedden és csütörtökön délután 5-től és szombaton délelőtt játszottunk. Én elég gyenge képességekkel rendelkeztem, de mivel elég hosszú volt a hajam, és tűrhetően bírtam a sört, bevettek "portásnak".

De számos kiváló focista játszott itt, akik a beilleszkedési szabályok el nem sajátítása miatt (magyarul: nem nyaltak eléggé, és persze sokszor összeférhetetlenek voltak), nem futottak be nagy csapatban karriert.



Sebestyén és Kristóf


 

A legtöbben csak másodosztályú csapatokig viták: Pénzügyőr, Ékszerész, Sütőipar, Auras, Perbál, Debrecen. A legkiválóbbak: Sneci, Kis Pók (Alapi Karcsi), Öreg (Harsányi Jancsi), Kun Feri, Gegesi Jocó, Riasztó. De majdnem mindenki a játék megszállottja volt: Durung, Hédi, Bodola Dudus, Scotti, Thomas, Kristóf, Töpi, Szpari, Degesz, Göbbels, Pondró, Tigris. És persze sokan kijártak csak a galcsizás miatt, akik nem is fociztak: Klamár, Pudding, Jose, Katavics, Köteles, Dög, Kis Lekvár, csak úgy zsongnak a nevek a fejemben, a töredékét írom csak le. Foci után a Rácfürdőbe "arénával" tarkított fürdés, ami lényegében azt jelentette, hogy az "éles" burnyákoknak mű burnyák szerelmi jeleneteket adtunk elő a vízben, ami persze igen csak felborzolta a kedélyeket. Utána sörökkel villámgyorsan visszavettük az eltékozolt kalóriákat, és nyomás a Sarokházba, vagy a Randevúba, esetleg a Casanovába. Ezek voltak az első diszkók, és akkor még balgán bedőltünk ezeknek, nem látva, milyen zenei világ elburjánzásához nyújtunk segítő kezet, és hogy saját zenénk sírásói saját magunk lettünk ezzel.

De hát az ember 20 évesen nem filozofál, hanem oda megy, ahol jó zene szól, vannak lányok, haverok és ital! Nos ez mind adva volt. Itt éltünk társadalmi életet. Barátságok és szerelmek szövődtek, harag lobbant lángra, verekedés tört ki, folyt a csencselés, jöttek, mentek a hírek, egyszóval olyan volt, mint egy római agora. Úgy is éltünk, mint a római hedonisták. Délelőtt a Thermae (Palatinus), délután az Agora (diszkók).



ítéletre várva


 

A Palatinus külön ügy volt. Oda nem csak szórakozni jártunk, de a legtöbbünk kabinosként is megfordult. Itt aztán tényleg minden adva volt a jóléthez. Napsütés, víz, focipályák, lányok, sör és teljes gondtalanság. Legfeljebb a belépőjegy okozhatott volna gondot, de ezt a kerítésmászással mindig megoldottuk.

A Pala egyik színes figurája volt a Belga, pontosabban Belgácska. Ő mások jogos tulajdonának hivatásszerű elvételéből tartotta fenn szerény életvitelét, ezért amikor megérkezett, mindig azzal kezdte: Szevasztok gyerekek, mindenki mutassa meg a motyóját, nehogy havertól szajrézzak.



Gabi és a "Dög"


 

Aztán elindult köreire, és a zsákmányból már futott is a Corvin moziba, hogy jegyüzérként fejezze be szorgos napi munkáját. Egyszer a Riasztó kért tőle egy Bémallért azaz egy húszast. A Belga mindent és mindenkit becézett, ezét is hívták Belgácskának, és így válaszolt: Riasztócska! Ha én most adok neked egy bémallérocskát, akkor te valójában egy rongyocskát veszel ki a zsebemből, és elmagyarázta, hogy a Corvinban egy nap hogy fial egy húszas egy ezrest 4 előadás alatt.



Belga és Riasztó


 

Más alkalommal valamelyikünk belelépett mezítláb egy méhecskébe, és a Belgát kérte meg, hogy szívja ki a talpát. A Belga viszolyogva nézte a nem éppen vonzó bütykös talpat, majd azt mondta: nem tehetem pajtás, mert büdös a szám!

Szokása volt a Belgának az Ápiszban egy sorszám tömböt vennie, amit a ruhatárakban használtak, majd valamelyik bulin egy üveg sörrel a kezében a ruhatár mellett elmélázni. Közben persze jó alaposan megfigyelte, hogy a legjobb bundákat hányas számra rakják be. Egyszer aztán úgy bukott meg, hogy két irhát erőltetett magára, és vesztére egy befelé nyíló ajtót tolva akart kinyitni, sarkában a felajzott tömeggel. (Mint a Mogyoró Berlinben. Hja kérem, a történelem ismétli önmagát.)

Az is kedvenc trükkje volt, hogy elment valamelyik áruház csillár osztályára, ott találomra kézbe vett egy csillárt majd megnyerő modorával odament az eladóhoz, és közölte vele, hogy tegnap vette ezt a csillárt, de a felesége is ugyanilyet vett, ezért szeretné kicserélni, szívesen rá is fizetne. Ezeket a trükköket persze csak egyszer lehetett eljátszani.

Volt egy görög srác - általában nagyon sok görög haverunk volt - a nevére már nem emlékszem, mániákusan szerette a játékokat. Egy bőrönddel járt a Palára, ami tele volt játékkal. Amikor megérkezett, mindig azzal kezdte: játsztok valamit? Mit akarsz játszani: kártya, dominó, sakk, snúr, snóbli, smén? Bármit játszok! Néha, ha az utcán találkoztunk vele, és hívtuk a Palára, mindig azt válaszolta: először Patyolat, aztán Pala! Soha sem tudtuk meg, hogy a Patyolatnál dolgozott, vagy annyi mosnivalójuk volt állandóan.



Piros és Crazy


 

Óriási sörmeccsek voltak a Palán. Nagyon sok jegyzett futballista is kijárt, és ilyenkor kiderült, hogy a tabáni fiúk sem olyan gyengék. Ha jól emlékszem, a "táncos" lengyel sört lehetett kapni 20,- Ft-ért, és igen hamar megfájdult az ember feje a tűző napon.

A Balaton megint csak egy meghatározó fogalom volt az életünkben. Mi nem stoppolhattunk át a Keleti Partról a Nyugati Partra, ezért nekünk a "Nagy Út" a balatoni stoppolás volt. Voltak persze, akik stoppal eljutottak Prágáig, Berlinig, Varsóig, vagy akár egész Bulgáriáig, de a kötelező próbaút mindenkinek a balatoni stoppolás volt. Egyszer legalább útra kellett kelni.

Én 69-ben Agárdon nyaraltam, és úszómester voltam a strandon. Ettől igen megnőtt az ázsióm, hiszen volt egy csónakom, és így kulcsom a G 6-os kabinhoz. Ott is összeverődött egy igen nagy társaság, és esténként egy nagyon jó fehérvári zenekar játszott Lui vezetésével, a Nádfedelesben. Egész hosszúra meg tudtam növeszteni a nyár folyamán a hajamat, és ezért  az idősebb fehérvári vagányok: Végh Tamás, Nyeka, Kenyő, Pecó, barátságukkal tüntettek ki. De a döntő momentum tiszteletbeli vagánnyá avatásomnál az volt, hogy a nyár végén a rendőrök levágatták a hajamat. Ettől valóságos nimbusz vett körül.



Gegesi és Nagy Gyula


 

Agárdról indultam első stop utamra, a Balcsira, Füredre igyekeztem. Volt egy régi ócska kofferem, abban kenyér és szalonna, meg kb. 50,- Ft-ot. A koffert aztán nagyon szégyelltem, és mindenhol elhagytam, de állandóan utánam hozták. Később, már Füreden, a Szilvinek adtam, aki arra használta, hogy a Szívkórház parkjának egyik padján - mely éjszakai szállásául szolgált - a feje alá helyezte kispárna gyanánt. Egy éjjel aztán kilopták a feje alól, de ő a fejét reggelig úgy tartotta, és csak mikor felébredt, akkor koppant a feje.

Később összehaverkodtunk egy Tamás Tamás nevű sráccal, aki Arácson lakott, és volt kéglije, ott aludtunk, vagy harmincan. Néha, ha már nagyon unt minket, nem jött haza, ilyenkor az egész társaság az arácsi vasútállomás várótermében púposkodott reggelig, vagy amíg el nem zavartak.

Füredről aztán átvonultunk Badacsonyba, mert hírét vettük, hogy a Mini együttes Török Ádám vezetésével, a Tátikában játszik. Az Ádámot már régebb óta ismertük a Várból, egy Guggeros nevű sráchoz jártunk fel gombfoci bajnokságokra, ahol mindenki a saját maga által esztergált "sztárokkal" játszott, kik az akkori nagymenőkről nyertek elnevezést. De Ádám már akkor kilógott közülünk a gyengébb nem iránti vonzalmával, játékosait, melyekkel egyébként rendre nyerte a meccseket, úgy hívták: Clitoris, Vagina, Rés, Repedés, Pöcök, stb.

A Guggeros faterja jó nevű zenetanár volt, és ki volt írva a ház falára, hogy órákat ad. Amikor először mentünk a Szilvi azt hitte, órás a haverunk faterja. Szóval az Ádámékhoz, mint régi haverokhoz mentünk, de már egész kommuna fogadott. Egy parasztházat béreltek, mely 4 személyre kényelmes lett volna, azonban legalább ötvenen aludtunk ott. Azazhogy nemigen aludtunk. Ha például valakinek csak egy szék jutott, és éjszaka meggondolatlanul kiment a WC-re, akkor biztos lehetett abban, hogy mire visszajön, már ketten ülnek a székén.

Akkoriban jelent meg John Mayalltól az Empty Rooms című lemez, ez volt az első Rythm & Blues zenekar, melyben nem játszott dobos. Amikor közöltük Ádámékkal a hírt, dobosuk, DOXA - polgári nevén Dobos Sándor! - egész belesápadt. Ki az a buzeráns? kérdezte. John Mayall! Na hát, ez sem fog már meghülyülni! Dobos nélkül zenekar! Veszve érezte magát, mert tudta, hogy az Ádám nagyon szereti a Mayallt. Pedig nem volt rossz dobos pontossága miatt kapta a becenevét.

Azon az őszön nyitották aztán Ádámék a Bem Rockparti Klubot. Mi, haverok, csináltuk a plakátokat. Én Arthur Brown fejét mintáztam hozzá zsírkrétával, és persze a felhevült közönség mindet leszaggatta emlékbe. Nagyon büszke voltam, amikor pár hét múlva egy újdonsült hölgyismerősöm szobájának falán láttam viszont "művemet".

Általában az első években nagy volt közöttünk a művészetek iránti vonzódás. Természetesen a legtöbben zenével foglalkoztak közülünk. Így történt például, hogy a Szemző Gabi megirigyelte a Török Ádám fuvoláját, és ő is vett egyet, emlékszem alig tudta szóra bírni a hangszerboltban, majd öccse, őt utánozva, Szemző Csipi Tiborként neves jazz, majd repetitiv muzsikussá nőtte ki magát.

Sokan lettek képzőművészek, Szirtes Jancsi, Zuzu; Bodola Dudus is rendkívül ügyesen rajzolt, ő mintázta a Rock lexikonhoz az egykori bálványaink arcmásait, de a kitartás hiánya, és a kebelbarátság a szittyóval, nem tette lehetővé, hogy "karriert" csináljon.

Azt hiszem, a film vonzása rendkívül erős volt. Nem volt még videó, a kommersz amerikai film sem uralta még a piacot, és szinte naponta jártunk moziba.

Én is az érettségi után a Filmművészeti Főiskolára jelentkeztem rendezői szakra. Hárman készültünk a Szabó Ervin Könyvtárban: a Baksa Jancsi, a Hobó, és én. Persze én voltam a legfiatalabb, és legesélytelenebb hármunk közül. Mind a hármunknak hosszú haja volt. Én megkérdeztem őket, mit gondoltok, levágassam a hajamat, akkor talán nagyobb esélyem lesz? Egyszerre válaszolták: Hülyeség, úgyse vesznek fel. S valóban egyikünket sem vették fel. Pedig a Baksa Jancsi parádés rajzokat vitt magával, és szenzációs rajzfilm novellát - vagy képregényt írt vizsgaműként. Én már az első rostán kibuktam, a Hobó a másodikon, a Jancsi a harmadikon. Emlékszem, a tesztkérdések között volt egy olyan, hogy írjon egy jellegzetes pesti utcanevet. A Jancsi erre azt írta: Kör - utcza. Általában mindenre hajlandó volt egy poénért.

Egyszer a Pünkösdfürdőn voltunk, ő állt sorba fagyiért, én is kértem, és amikor sorra került, kiáltott: Golyó itt a fagyid, és azonnal a szemem közé vágta. Persze rögtön ezután a sajátjával szemen nyomta magát, mint egy monoklival, és nekifutásból beugrott a medencébe egy óriási, csattanós hasast.

Később tudtam meg, hogy ugyanazon a felvételin jelentkezett szegény Bódi Gabi, akit persze elsőre fölvettek. Vele dolgozott hosszú évekig Bézi, alias Travolta.

Voltak persze olyanok, akik a filmet túl kommersznek tartották, és az irodalomnak szentelték életüket, mint a "Debreceni" Gazsi, aki az egyetlen kávéházi figura volt köztünk. Állandóan egy gyűrött fehér öltönyben járt, ujjai sárgák voltak a bagótól, és szeme alja karikás az éjszakai írástól. Mindig volt egy kötet a hóna alatt, és nagyon tiszteltük, de azt hiszem, egyikünk sem olvasott egy sort sem tőle. Ma viszont nagymenő divatáru kereskedő, Thaiföldre, és New Yorki fashion week-endekre jár beszerző útra.

A Tóth Csabáról sem gondoltuk volna, hogy neves irodalmár lesz az USA-ban, hiszen ő akkoriban inkább arról a story -ról volt híres, amikor tök részegen hazafele a szülei régi barátaival együtt ment fel a lifttel, akik próbáltak vele kedvesen beszélgetni, mígnem észrevették, hogy Csabi mosolyogva bevizelt a felvonóban. Nem tudták humorra venni.

Pedig Csabának áldott jó szülei voltak. Az egyik télen 3 hónapig csöveztem a Szilvivel. Összebalhéztam anyámmal, és semmi kedvem nem volt hazamenni. Egyedül nehéz lett volna, de a Szilvi szolidaritásból csatlakozott hozzám - ő ugyanis Bandin, azaz Szentendrén lakott és lusta volt kijárni. A legtöbbször még éjfélkor sem tudtuk, hogy hol alszunk, de azt hiszem a 3 hónap alatt csak kétszer kellett vagonban meghúzódnunk a Déli pályaudvaron - az azonban kegyetlen volt. Pénzünk persze soha nem volt, és a Szilvinek akkor már - a társaságban először megszületett a gyereke.



Rockerek


 

Így aztán, ha már nagyon éhesek voltunk, felmentünk a Tóth Csabáékhoz, mintha a Csabit keresnénk, bár tudtuk, hogy nincs otthon. A Csaba édesanyja azonban tudott arról, hogy a Szilvinek van kisgyereke. Elég volt egy-két süket dumát levágni arról, hogy állás után nézünk, meg más effélét, és máris készen volt a kaja szeretetcsomag a kis Szilveszternek, amit aztán a Körtéren a Nagy Szilveszter és a Golyó fogyasztott el. Azon a Móricz Zsigmond Körtéren, melynek nevét hosszú ő-vel írták, és a közeli iskolában Csabi mamája, aki ott volt magyar tanár, minden kezdő osztályát az első órán az ablakhoz terelt, lemutatott a táblára, és azt mondta: Hát így nem szabad írni.

A csövezés különben nehéz iskola volt, és aki még nem próbálta, annak azt ajánlom, nyáron kezdje, mert különben lehet, hogy hamar elveszti a romantikáját. Mi is átázva, átfagyva, éhesen kószáltunk a Szilvivel a körúton, és egyszer csak azt mondta a maga dadogós stílusával: Go -golyókám! Úgy érzem, mintha egy kibaszott vörös lámpa vi - villogna az agyamon: csöves, csöves! És valóban, eléggé lerítt rólunk, hogy nem éppen a melóba csattogunk befelé.

Délelőttönként bélásokat tarháltunk a Felszabadulás téren, majd a bevételből elmentünk a Rácfürdőbe, ahol nemcsak fürödtünk, de a zokni és gatyamosás után egy jó nagyot horpáztunk is a pihenő ágyakon. E nélkül azt hiszem nehezen bírtuk volna ki. 90 nap! Közel 90 haverhoz szállásoltuk be magunkat ez alatt az idő alatt, de a legtöbb helyen 1 éjszaka után kigyulladtunk. Volt néha szerencsénk is, ha egy haver szülei elutaztak telelni. Az egyik ilyen a Tímár Kutyiéknál volt. Ott olyan pazar volt az ellátás - amit a szülők otthon hagytak, hogy az első este bélszínből csináltunk pörköltet.

Aztán a Rozsnyai szülei utaztak el. Itt maradhattunk volna hosszabb ideig, de megjött a Rómeó, és eltűnt a házigazda órája. Ráadásul hazajött a Rozsnyai bátyja a honvédségtől kimenőre, és takaros mennyiségű whiskyt hozott magával. A Szilvi pedig spagettit főzött, lényeg az, hogy éjjel a fiú ágya mellett elhaladva, először azt hittem, borotválkozás közben feküdt le, és habos az arca. Csak később vettem észre hogy az egészben lenyelt spagetti tészták gejzírként lövelltek vissza szájából a whisky erejétől. De hát mi sem volt könnyebb, mint mesterszakácsunkat megrágalmazni. Ha jól emlékszem, az utolsó csepp az volt a pohárban, hogy kutyasétáltatás alkalmával elvesztettük a szülők kutyáját. De lehet, hogy keverem a dolgokat, és egy idegen kutyát szoktattunk a lakásba.

Szerencsére távozásunkkal egy időben "üresedett" meg a Lexék kéglije. Az időközben a Riskával trojkává duzzadt csapatunk érkezése után egy nappal azonban a Lex szülők példáját követték a Lex testvérek is, ők sem bírtak minket elviselni. A Riskát úgy vettük be a csapatba, hogy eladta a szülei sí felszerelését a bizóban, és a befolyt összegből 2 napig királyi módon éltünk. Gond ezután sem volt, mert a Lexékkel szemben volt egy parádés ABC, nekem meg volt egy hosszú bélelt malaclopó bőrkabátom, melynek bélése középen aljas módon fel volt hasítva, és így a kabát valóságos bőség szaruként működött, mígnem egy alkalommal elvetettem a sulykot, a selyem bélés alul kiszakadt, és a pénztár mellett elhaladva potyogott a kabátból a sok étek és itóka.



Sepsi és Szpari


 

Ezután kénytelenek voltunk ráfanyalodni a Lex család arany tartalékára. A papa katonatiszt volt, és mérhetetlen mennyiségben volt otthon kincstári pálinka, esszencia tubusban. Ezt mi kiválóan alkalmaztuk teához.

Egy ízben - az esszencia hatása alatt voltunk  és elzárták a vízcsapot a házban. Mi ebből csak annyit észleltünk, hogy nem jön a csapokból a víz. Végig nyitottuk az összeset, majd bosszúsan távoztunk a lakásból. Télvíz idején!

Nem részletezem. A házmester állítólag csak kajakkal tudott felszlalomozni a lépcsőházban, úgy dűlt ki a lakásból a víz. A Riska olyan részeg volt, hogy otthon maradt, és meztelenül aludt egy sezlonon, ami lágyan ringott a vízen. Az egészre úgy jöttek rá, hogy a kettővel alattuk lévő lakás beázott. Az eggyel alattunk levő lakó ugyanis a Lex szülőkkel együtt élvezte a Földközi tengeri hajó körutat ez időben, és csak két hónap múlva jött haza, de addigra a TV is elrohadt a lakásban. Amikor mi hazaértünk este, a Riska egy szemcsepegtetővel gyűjtötte a vizet egy lavórba, és dudorászott. Szerencsére az ajtót tárva nyitva felejtettük, igaz ugyan, hogy így nem lehetett többé becsukni a felpúposodott parkettától, de máskülönben meg nem tudtuk volna többé kinyitni.

Az egyik értékesebb perzsaszőnyeget kiakasztottuk a terasz korlátra száradni, persze hogy megfagyott az éjjel, és a fele leesett az utcára, miután kettétört. Rettenetes botrány lett. A Riska még a magnóját is otthagyta, úgy menekültünk.

Hetekkel később elváltoztatott női hangon próbált odatelefonálni, de a Lex papa dühkitörései minduntalan eltántorították a magnó visszaszerzésétől.

Az egyik leglidércesebb éjszakám volt, amikor a Scottinál aludtam, ő a José-val lakott együtt az Iskola utca azóta lebontott egyik öreg földszintes házában - lehet, hogy még egyszer emléktábla lesz a helyen: itt lakott Scotti és José - a kis Thomas is ott héderezett és ő volt a háború után az első rühös a városban. Amikor az orvos megvizsgálta, gratulált is neki, mondván, hogy 45 óta nem fordult elő ezen megbetegedés a praxisában.

Lényeg az, hogy egész éjjel úgy vakarózott a két lábát összedörzsölve, mint egy kutya, amelyik álmában szalad. Mindannyian forgolódtunk, majd a José megelégelte, ő szögbelövő kisiparos volt, és fogta a szögbelövő pisztolyát, odament a Thomas vackához, a halántékához illesztette, és azt mondta, ha azonnal nem hagyod abba, lelőlek, mint egy rühes kutyát. Meg sem moccant egész éjjel.

A meló, az nagy gond volt. nem is a pénz miatt, hiszen azt valahogy mindig szereztünk, de ekkor még létezett a "kmk", és "tré flepnivel" nem sokáig lehetett húzni, hamar elkapták a srácokat, és irány Tököl. Ekkoriban híre terjedt, hogy van egy úri melóhely, királyi foglalkozással: nevezetesen a Földmérő Vállalat a Baross utcában, és kútmérőket vesznek fel. Valószínűleg a későbbi lakótelep építkezésekhez kellett a sok méricskélés. A melót Szilvi fedezte fel egy Sáveli nevű lány ajánlására, aki ott dolgozott. A munka lényege az volt, hogy kaptunk egy föltekercselt mérőszalagot fogantyúval, aminek a végén egy síp volt. Ezt kellett meghatározott kutakba leengedni, és amikor a vízbe ért a vége, a síp fütyült, nekünk, pedig a centit kellett feljegyezni. Hamar kiderült, hogy a heti melót közepes erőbedobással egy nap alatt el lehetett végezni. És egész jó pénzt, havi 1.200,- Ft-ot fizettek érte. Engem később fölvettek az egyetemre, de az állást meg akartam tartani, így papíron kiadtam bérbe a Bálnának, aki örült, hogy van bejegyzett melóhelye, ő vette fel a fizetést, 200-at megtartott és 1.000 -et átadott nekem, aki ténylegesen végeztem a munkát. Ez a ténylegesség persze relatív fogalom, hiszen igen hamar rájöttünk a vízszint és a Duna vízállás szintje közötti szoros összefüggésre. Na már most, az ember esendő, eleinte csak kéthetente, majd havonta, végül félévente egyszer, ha kimentünk a kutakhoz (mindenkinek külön területe volt). Sajnos az ellenőrzésre nem is gondoltunk, és egyszer, amikor kiderült, hogy a Szilvi 2 éve mér egy kutat, melyre tévedésből egy 4 méter magas sóderhalmot szórtak, kirúgták az egész brigádot.



Beethoven, Létra, csajok


 

A társaság első krónikása a Beethoven volt, nyakában mindig elmaradhatatlanul ott lógott a fényképezőgép, és rengeteg felvételt csinált. Remélem, ezek még megvannak valahol. Ő volt a szűkebb baráti körben az első, aki igazán hosszú, göndör szőke hajat növesztet. Ráadásul egy piros bőrkabátot viselt hozzá, és kőművesként, hajnalonként villamossal döcögött ki a külvárosi melóhelyre. Amit a melősoktól kapott útközben dumából, azt nem irigyeltük tőle. Mindennek hívták: Zsuzsinak, Bözsinek, Csírának, csak éppen fiú nevet nem kapott. Akkoriban még volt egyféle idegenkedés a hosszú hajjal szemben, főleg a szállítómunkások között. Ma már alig van, amelyiknek ne lenne fülbevalója.

Aztán a Beethoven is télázott, állítólag az USA-ban valami művégtaggyárat örökölt egy rokonától.

Utána a Bodola lett a krónikás, ő is rengeteg képet csinált, ezek mind meg is vannak nála.

Egyik legvidámabb kirándulásunk volt, amikor egy nyári este hirtelen ötlettől áthatva, leutaztunk vonattal Agárdra. Tízen voltunk, jegyünk persze semmi, de a kalauz tőlünk nem is kérte, mert végig a Klamárral pörölt, aki egyből fölfeküdt egy hálós csomagtartóba, hogy ott nem veszik észre és egész úton nem volt hajlandó lejönni.

Agárdon benyomultunk az első kocsmába, és mivel a Klamárt a helyi fiatalok összetévesztették a Fazekas nevű futballistával - mély részegségükben - gyorsan szoros baráti kötelékek fonódtak köztünk. Van egy képem, amint átölelkezve állunk mosolyogva helyiek és Pestiek, és csak alaposabb tanulmányozás után vettem észre a képen, hogy a Klamár és a Thomas keze is könyékig túr valamelyik helybéli srác zsebében.

Másnapra megbeszéltünk egy nagypályás sörmeccset az agárdi pályára. (Azóta a pályából is csak egy fél kapufa maradt.) Kaptunk szerelést, stoplis cipőt, de hát egy emberünk hiányzott, erre nagylelkűen adtak egy 10 éves fiút kapusnak. A pálya lejtése legalább 10 %-os volt, és az afrikai elefántfű nyírt angol pázsit az ottani fűviszonyokhoz képest. Természetesen a bíró is közülük került ki, de olyan hülye volt, hogy lesre bedobást ítélt, erre 2 méterről úgy fejen rúgták a labdával, hogy le kellet vinni a pályáról. A Scotti egyébként egyetlen egyszer sem ért a labdához, ő kizárólag azért játszott, mert az agárdi csapatban lépett fel a helyi rendőr és egész végig azt rugdosta büntetlenül. Eleget rugdosták őt addig a rendőrök. Nem részletezem a meccset, minden összefogott ellenünk, vesztettünk, és sietősen kellett távozni a helyszínről.

A Klamár volt egyébként az első "black" taxis a városban, még jóval a vállalkozások kora előtt, és ha jól tudom, a mai napig ragaszkodik ehhez a jogi formulához, tehát egyben ő is az utolsó. Legelőször egy kis Fiatja volt, kinyitható tetővel. Valahova vidékre mentünk, egy motorost előztünk jobbról, a Klamár kinyitotta a tetőt, és vezetés közben felállt, egyik kezével tartotta a volánt, a másikkal egy durungot emelt a motoros feje fölé, fölvette a motoros sebességét és szigorúan, komolyan a szemébe nézve hosszan mondogatta: Nagyon vigyázz! Nagyon vigyázz! A motoros egy ideig kacsázott, majd behuppant az árokba.

Március 15-én kedvenc szórakozása volt a városban cikázni nyitott tetővel, néha felállt, és azt kiabálta: Emberek! Fel Budára! Gépesített csajozónak hívtuk, mert óriási fórja volt velünk szemben a kocsi tulajdonossága révén.

A Köteles egyszer kipróbálta, milyen lehet 3 napig egyfolytában piálni hunyás és kajálás nélkül. Hát mondhatom, nagy sikere volt, hazafelé a fél pár cipője bent ragadt egy villamos sín váltóban, és mivel a mamája minden nap bízott benne, hogy hazajön a fiacskája, állandóan ki volt készítve valami kaja a rezsóra. Úgy értesültem, a kiritikus napon töltött káposzta volt, a Kötél elkezdett enni belőle, de aztán elaludt, a hosszú haja belelógott a lábosba, és a fűtetlen konyhában reggelre bele is dermedt. Így aztán fél oldalt le kellett vágni a haját, hogy hétfő reggel lévén, be tudjon csattogni a melóba.

Általában nagy vidámság, gondtalanság volt az életünk, és észre sem vettük, hogy közben kezdünk felnőtté válni. Szép lassan kikoptunk az iskolapadokból, úgy ahogy elhelyezkedtünk melóhelyeken, és elkezdődött az "esküvői hullám".

Ezek persze még nagyon vidám dolgok voltak, a szerencsétlen anyakönyvvezetők legnagyobb megrökönyödésére, több száz szedett-vedett, torzonborz figura gyülekezett össze egy-egy haver esküvőjére. Emlékszem, az én feleségem szülei is megdermedtek, mikor meglátták újdonsült vejük baráti körét.

Az esküvői hullámot aztán hamar követték a keresztelők, és azután rögtön a válások.



Cigány és a haverock


 

És a halál szele is túl korán megcsapott minket. Már a zenében is jöttek az értelmetlen halálok: Brian Jones, Jim Morrison, Janis Joplin, Jimmy Hendrix és RB kapitány; Radics Béla.

De az egyik legkedvesebb Barátunk, a szép, fiatal, igaz barát, az egyik legtehetségesebb focista ment el időnek előtte közülünk: Kristóf. Fehérvérűség végzett vele, és valószínűleg sohasem tudjuk meg, mi köze volt halálához az atom kísérleteknek.

Mi döbbenten álltunk, egész addig jóformán azt sem tudtuk, hogy merre vannak a temetők. A gyászjelentés szerint a Farkasréti temetőben búcsúzhattunk el barátunktól. Ott álltunk tétován a tabáni ketrecben, aznap elmaradt a foci, és érzelemnyilvánításokra nem igazán voltunk képesek. A Degesz meg is kérdezte: Gyerekek, egyáltalán merre van a Farkasréti temető? A Szpari válaszolt neki: Te hülye, még ezt sem tudod? A Búfelejtővel szemben! Hiába! A kocsmákat jobban ismertük, mint a temetőket.

Nem is tudom, mit érdemes még azokból az időkből papírra vetni, de hát, ha jól belegondolok, nem is csináltunk tulajdonképpen semmi feljegyzésre érdemlegeset. Nem az volt a lényeg, hogy mit csináltunk, hanem az, hogy hogyan. Annyira hittünk abban, hogy különbözünk mindenki mástól, mint a Kinks számban. Im not like everybody else. Ezek a történetek sem tudják visszahozni azoknak az éveknek az ízét, sokkal inkább egy szín, egy dallam, egy illat, egy szag, például a gőzmozdony füstje a Balaton felé. Ma már nincs is gőzmozdony. Ott ültünk a vonat lépcsőjét, és Jack London hőseinek képzeltük magunkat, pedig a legtöbbször jegyünk is volt, és a galetták sem jöttek, csak a mozdony füstje és szikrája csapott meg.

Lengyelországba sokszor utaztunk olyan tömött vonaton, hogy a peronon a földön feküdtünk, de egyszer a Balatonra ötösben a Nagy Gyulával végig a WC-ben utaztunk. És hála az ezerarcú és szájú Gyulának, aki a híres gyertya elfújós magánszámát adta elő - ki ne ismerné a különböző torz szájúak, hogy nem tudják elfújni a gyertyát - végig majd bepisiltünk a röhögéstől, és egy cseppet sem zavartak a körülmények. Ráadásul a Sneci, aki a lépcsőn utazott, időnként a WC ablakon kívülről beköszönt.

Szóval apró kis szilánkokból, sztorikból áll össze az ifjúságunk, mert ugyan egy életvitel és életérzés-forradalom aktív kelet európai közkatonái voltunk, de a rendszerváltás nem adatott meg nekünk húsz évesen. Némileg keserű szájjal, irigyen néztem a Fideszeseket 1988. június 27-én Szent László napján a Hősök terén, amikor zászlót bontottak, hiszen március óta már sokat beszéltek róluk, és nehéz szívvel arra gondoltam, ha ez a mai nap már 68-ban eljött volna, és azt a sok szerteforgácsolódott, rossz irányba terelődött energiát össze lehetett volna fogni, hasznos irányba terelni. Ha nem vette volna el tenni akarásunkat egy hazug rendszer, mennyi félresiklott élet alakulhatott volna másképp és itt most nem csak feltétlenül arra gondolok, hogy mennyi igazi tehetség nem került az őt megillető helyre, focisták, zenészek, írók, színészek, festők, fotósok lehettek volna, a mai, helyüket nem találó neuraszténiás, félresiklott negyvenesek, és nemcsak arra, hogy esetleg százezerrel több lakosa lenne ennek a kis országnak, hiszen a 63-tól 88-ig eltelt negyed század alatt legkevesebb ennyien elmentek, hanem egyszerűen arra, hogy talán nem lenne ennyire kiégett a nemzedékem, Ennyire lepusztult, külsőre, belsőre, kopaszodó, szemüveges, pocakos, borvirágos orrú, érdektelen, jobb esetben második házasságban élő, nevelt gyermeket nevelő, telekre gyűjtő, TV-t néző vasárnapi apuka. De hát most itt a sor a narancsos nemzedéken, hátha ők tanultak valamint a mi sorsunkból. Bár az összes irigységem dacára, hogy őket nem köti béklyóba sem úttörőcsapat, sem KISZ, sem párt, meg kell, mondjam, biztosra veszem, hogy egyikünk sem cserélne velük semmi pénzért sem.

"Nagy Nemzedéknek" hívjuk magunkat, és ebben megpróbálunk hinni is, holott tudjuk, hogy nem voltunk nagyobbak sem a megelőző, sem a minket követő korosztályoknál. De annyit engedjenek meg nekünk, hogy mások voltunk, senkihez sem hasonlíthatók.

És mi lett belőlünk? Semmivel sem különbözünk másoktól. Néhány arcélt megpróbálok felvillantani a sorsok alakulásának jellemzésére.



Foci


 

Keki. Valamikor a hetvenes évek elején szerveződtünk vagy tízen és elmentünk kirándulni Pomázra. Olyanok voltunk, mint Jack London könyveiben a csavargó kölykök, vagy az eszkimó kutyák, egyenként jóravaló, jóakaratú "rendes srácok", de így összeverődve félelmetesek voltunk. Eluralkodott a banda szellem, és mindenki túl akarta licitálni a másikat vagányságban.

Már a pomázi közértet kiraboltuk a közértesek szeme láttára. Ketten voltak, azt se tudták, hova kapkodják a fejüket, mert tízen, tíz felé oszlottunk, hatalmas táskáinkkal. Semmit se láttak, de érezték, hogy annál a néhány üveg sörnél többet vásároltunk, mint amennyit fizettünk. Italokkal tömött hátizsákokkal távoztunk. nagy nehezen fölkecmeregtünk a Vöröskőre, persze mire fölértünk, már mindenki siker volt. Ott a turistaházban mutattuk ki a fogunk fehérjét. Válogatott társaság voltunk: Keki, Sneci, Tóth Csaba, Klamár, Mogyoró, Tüdő, Imóka, jómagam és még néhányan, akikre most nem emlékszem. Lefelé jövet találtunk egy kunyhót, amibe a tulajdonosa begyűjtötte az egész téli naspolya termését. Nem telt bele tíz perc, a kunyhóból, kerítésből léchalmaz, a naspolyatermésből, pedig kidobós csatánk mellékterméke: elfolyó lekvár lett a földön. Lent a faluban a Tüdő belekötött a szénakazlakat rendező parasztokba, szóval a végén lovasok kergettek minket, alig tudtunk beugrani a Hévbe. Úgy ahogy voltunk, koszosan, részegen, be az Eötvös klubba. Ott a Keki rögtön belekötött a Báróba, és egy akkora flamóst bevitt neki, hogy az átszakította a galéria korlátját, és lezuhant a földszintre Pillanatokon belül tömegverekedés, rendőrség, stb. Mi a Kekivel és a Mogyoróval már joghallgatók voltunk, a Kekit mint főkolompost elvitték a rendőrök, és az egyetemről való elcsapástól csak büntetőeljárás-jog tanárunk mentette meg, ki ma egyébként magas állami tisztséget tölt be. A Keki esküvőjén én voltam az egyik tanú. Aznap jött meg az Imóka is második, vagy harmadik disszidálásáról. Keki szüleinek a szemében Imó volt a rossz szellem. Megtiltották, hogy eljöjjön az esküvőre. Erre aztán a Keki tiltotta el saját szüleit az esküvőről. Még előtte a faterja befizette az ifjú párt az akkori vörös Csillag szállodába nászútra, pár napra. A Keki, mikor elkergette őket az esküvőről, még utána kiabálta hogy baszd meg a Vörös Csillag Szállódat is. De késő este a baráti körben megtartott szerény "lagzi" után, mégiscsak úgy gondolta, hogy ha már ki van fizetve, mégis csak föl kéne költözni egy pár napra a Széchenyi hegyi szállodába. Föl is kísértük őket néhányan, és ott derült ki a meglepetés. A Keki faterje - jó nevű író - és mostoha anyja - jeles dramaturg - kényelmes budai villalakásukból beköltöztek a szűk szállodai szobába "lelakni", ha már ki van fizetve. Mi ott álltunk a szállodai szoba ajtajában, a Keki szülei pizsamában, kislámpa mellett olvastak, és mi nem tudtuk, hogy sírjunk, vagy röhögjünk. Aztán mind a két társaság nevetésben tört ki, és levonultunk a Bárba kibékülni.

Keki aztán elvégezte summa cum laude az egyetemet, őt is elérte a válási hullám, természetesen a gyermekük születése után, majd következett a nagy télak - egy "kisebb, rövidebb" télakja már évekkel előtte volt, és kint elvégezte a Sorbonne jogi fakultását, előtte egy svédországi vargabetűvel, pedig itthon már belvárosi ügyvédként praktizált. Többek között a Ducit védte, aki akkoriban teljesen alaptalanul némi aranyak elvételével lett meggyanúsítva, és emiatt a Markó utcában lakott ideiglenesen.

Párizsban a Keki egy utcában lakott a Riskával, aki addigra már komoly ismeretekre tett szert a drogéria tudományok terén, tehát drogista lett. Reggelente találkoztak a pletyka szerint. Keki indult elegánsan - fehér ing, öltöny, nyakkendő - a Bankba, ahol dolgozott, a Riska pedig valami szeánszról botorkált - ő persze úgy érezte "repült" - hazafele. Keki félig komolyan, félig tréfásan megfenyegette az esernyőjével a Riskát: Vigyázz Riska fiam, ebből baj lesz a végén, így nem viszed semmire!

Két fiú a Tabánból.

Szomorúan írom 95-ben, a következő sorokat: Keki USA-béli bankár évek után hazajött és vállalkozásokba kezdett, majd 93 decemberében elszólította a halál, megállt a szíve.



Jose, Sztojan, Motyovszky 


 

Imóka. Ő volt a télak koronázatlan királya. Legalább 3 lelépéséről tudok. És valahogy egy pár év múlva, mindig sikerült új útlevelet szereznie. Pedig látszólag megvolt itthon mindene, ő volt az egyik legmenőbb srác anyagilag közülünk, már 18 éves korában 40 Ft-ért vett kötegekben fehér atlétatrikót a Corvinban, szerzett valahonnan egy Levis minta klisét, és a kisiparos faterjának Leonardo utcai műhelyében apja tudta nélkül éjszakánként több száz trikót nyomott meg a mintával, amiket aztán 200 Ft-ért eladott. A sors fintora, hogy a napokban találkoztam 18 éves fiával, Dáviddal, aki pont úgy néz ki, mint akkoriban az Imó, csak sokkal hosszabb a haja, és trikófestésből szerzi be a szórakozásra a pénzt. Imó eleinte Olaszországba disszidált, ahol a Mogyoróssynak - egykori jó nevű gitárosnak - segített okirat-hamisító műhelyében, elsősorban magyar jogosítványokat "javítottak" fel. A nagy útja azonban kétségtelenül India volt. Akkoriban terjedt már a haveri körben a misztérium iránti vonzódás. A nagy Tojás és a Jean hivatalos "profi" asztrológusok lettek, ennek hatására a kis Tojás is belevetette magát a Kelet tanulmányozásába, és ennek persze megvoltak az előképei Mahavishnu jógi és a Beatles kapcsolatában. Ekkor lépett a színre azonban Baghwan, és ebből az Imó nem tudott kimaradni. Moszkvai turistaútról lépett le Indiába, és kalandos úton érkezett meg Puná -ba, a Baghwanisták táborába, ahol már jó néhány magyar tanyázott persze a legtöbbjük az USA-ból vagy Ausztráliából. Több tízezres tábora volt már akkoriban a mesternek, és Imó előtt egy varázslatos világ nyílt meg. De a "Trupp" nem sokkal később átköltözött az USA-ba, és az Imót Bécsben nem engedték tovább "szocialista" útlevelével. Egy darabig ott húzódott meg, aztán hazajött, hogy fölkészüljön a "még nagyobb útra". Most kint van Floridában, egy portorikói lányt vett feleségül, pálmakertész egy haciendában, és sűrűn leveleznek a Kekivel, aki egy párizsi érdekeltségű amerikai bank jogásza Los Angelesben, miután elvégezte a párizsi diplomata iskolát.

Szilvi. Aki hű társam volt a csövezésben. Sosem felejtem el azt a karácsonyt, amikor délutánra rájöttünk, hogy még a legvagányabb havernak is van valahol családja, csak mi ketten maradtunk az utcán. Minden bezárt, a belvárosi Pilzeni söröző, az Erzsébet söröző, a Bajtárs kocsma, és mi fagyoskodtunk az utcán. De a humorérzékét akkor sem veszítette el. Mi ketten voltunk talán a legnagyobb lógósok akkoriban Budapest villamosain, buszain, és ekkor ő nekem ajándékozott egy villamosjegyet. Egyszer Füreden indultunk élelmiszer beszerző körútra, és már meg is fogta kiszemelt áldozatát, egy megtermett tyúkot, amikor rendőrjárőr közeledett felénk. Gyorsan egymásra néztünk, Szilvinek hosszú göndör haja válláig ért, egyetlen megoldás maradt, összeölelkeztünk, és smárolni kezdtünk. Én fél szemmel közben a mellettünk tréfálkozva elhaladó rendőröket lestem a sötétben, mikor láttam, hogy Szilvi kabátja alól - miközben közöttünk két keze szorgosan tekergette a tyúk nyakát - két tyúkláb nyúlik ki lassan, jeléül annak, hogy megadta magát sorsának.

A Szilvi igazi életművész volt. A semmiből is fejedelmien tudott élni. Olyan lepusztult kérókban is abszolút komfortra rendezkedett be, ahol más semmit sem talált volna. Emlékszem, egyszer egy ilyen lakásban, ahol mindnyájan korgó hassal feküdtünk le, éjjel fölkeltem, kimegyek WC-re, látom a Szilvi miközben készül a forró habfürdője a fürdőszobában, a konyha asztalon guggol egy selyem női alsóban, egyik kezében egy villára szúrt száraz kenyér szeletet pirít a fali hősugárzón, a másik kezében a Fürge Ujjak című érdekfeszítő olvasmányt tanulmányozza - ez volt az egyetlen könyv az egész lakásban - és előtte hűlt az asztalon frissen főzött teája, melyet citrompótlóval és szaharinnal ízesített. Megszállottja volt a telefonszámoknak. Legalább 100 haverét tudta fejből. Ez volt a lételeme. Valami valahonnan mindig leesett. Egy kégli, egy buli, egy kajálás, egy váltás alsónadrág, egy "free csaj", egy parti sakk, vagy legalább zenehallgatás, esetleg Ország-városozás. Nagyon szeretett játszani, megesett persze, hogy néha áthágta a szabályokat - például, ha ellenfele figyelmét elvonta, egy-egy parasztot lecsent a táblájáról, de az Ország-városozásban nem ismert lehetetlent. Legyen erre példa egy ű betűs partija: város: Üröm, folyó: Üröm patak, hegy: Üröm hegy, növény: üröm, ital: ürmösbor, híres ember: Ürblü Türgüblü neves török író. Idáig még csak kibírtuk röhögés nélkül, de ekkor elszabadult a pokol. Ő, pedig vadul bizonygatta, hogy mi vagyunk a bunkók, mert nem hallottunk még erről a híres költőről, pedig Nazim Hikmet legjobb cimborája volt. Általában úgy hitette el velünk a sületlenségeit, hogy hatalmas, ám de rendezetlen lexikális tudásából mindig hozzákevert találmányához valami valóságot is.

Szilvi volt aztán manöken is, hatalmas, kisportolt termetű, jóképű fiú volt, de a legtöbbször a már említett kútmérésen kívül tarhálással kereste kenyerét. Néha akadt azért komolyabb melója is. Egyszer az izbégi görögkeleti templomot restaurálta, egy akrobatát és Rubljovot meghazudtoló zsenialitással, fönt a toronyban. Pedig mindig rosszul látott, a könyveket 5 centire tartotta a szeme elé. Egyszer a Szicsóéknál volt buli, és egy 17 éves lányért éjfél után jött a faterja. Szilveszteri buli volt, ilyenkor Szilvi - Szilveszter - hivatalból is duplán kellett berúgjon. A lányról, akit később a faterja keresett, hogy-hogy nem, pillanatok alatt elterjedt, hogy szűz, ráadásul épp most van női baja. Egyedül a Tüdő nem hallotta ezt meg, és félrevonta egy kis szobába a lányt. Ekkor aztán a "jóindulatú" haverok dörömbölni kezdtek az ajtón, Tüdő dohogva nyitotta ki, és beadtunk neki egy lecsó konzervet, nyitó nélkül. Egy másodperc alatt fölfogta a helyzetet, és elhagyta a fedélzetet.

Ezután érkezett az aggódó édesapa. Hogy félelmei mennyire alaptalanok voltak, arról rögtön meggyőződhetett, amikor Szilveszter anyaszült meztelenül nyitott ajtót a csöngetésre, és udvariasan megkérdezte: Mit tetszik parancsolni?

Egy időben a Szilvi is elkezdett fuvolázni, és a Star nevű bandában játszott a Római Parton, nem is rosszul. De aztán ő is jobbnak látta lelépni, és most Hollandiában egyetemi hallgató szociológiai fakultáson. A napokban beszéltem feleségével, Janulával - aki egy ideig jó nevű jazz énekesnő volt - és mesélte, hogy fiuk - szintén Szilveszter - pont úgy néz ki, mint az apja, hosszú haja van, és semmi nem érdekli, csak a zene.

Sneci. Az örökifjú. Már kamaszkorában megjárta Olaszországot, a Vasas ifiben focizott, és kivitték Viareggioba egy mérkőzésre. De aztán soha nem jött ki az edzőivel, mindig oda mondott nekik, így bármilyen tehetséges volt, N. B. I-be nem került be.

Életében az egyik változást az hozta, amikor hogy - hogy nem, egyszerre tizenegy ügyes futballistát vettek fel a jogi karra. Köztük volt ő is. Ekkor egy ideig egész jól szerepelt a BEAC futballcsapata. A Sneci persze sohasem vágyódott a doktorátusra, de szerette az egyetemi szabad életet. Annyira, hogy kb. 10 év alatt végezte el az egyetemet. Fogalom volt hosszú hajával, szakállával, és lehelet finom foci játékával. Aztán ő is elment, hogy Freiburgban járjon újabb 6 évig egyetemre, majd azt is megunva hazatelepüljön. Igaz, az egyetemi éveknek ma sem fordított hátat, minden évben szorgalmasan beiratkozik valamelyik német egyetemre, és így adómentesen, munkavállalási engedély nélkül tud évi egy-két hónapig Németországban dolgozni, amiből fejedelmien megél itthon 10 hónapig. Persze se kocsi, se jogosítvány, se taxi, se telek, se TV, csak könyvek, kirándulás, néha egy jó mozi, kispályás foci meccsek, szóval nem éppen a "high life" majmolója. Nem lehet ráfogni, hogy a pénz rabja lett. Pedig 20 éve mindennap együtt indultunk a Várba érkező német turistákat "leváltani" ein zu zehn - boldog békeidők, gulyás kommunizmus, kádári puha diktatúra - és a zsákmánnyal irány a Garay piac, ahol 20-ért adtuk el a lengyeleknek. De hát, mint Páger a Hattyúdalban, ő sem gyűjtött telekre, családi házra. Időnként vonattal útra kel, és szerelmén, Csehországon át eljut a német határig, ahol valamelyik álmos kisvárosban megissza az utolsó korsó cseh sört, átballag gyalog a határon, és stoppal eljut a kiszemelt egyetemi városig. Talán ő változott meg közülünk a legkevésbé.

Tüdő. Egy mikszáthi, vagy még inkább móriczi vad dzsentri alak. Kiváló vívó volt, de hát ő sem az a megalkuvó, vagy akár kompromisszumra kész, fajta. Nem is futott be nagy sport karriert, pedig 20 év kihagyás, sportszerűtlen élet után, most Kanadában felvillantott egy olyat, hogy rögtön felkínáltak neki egy edzői állást. A gimiből azért csapták ki, mert óra alatt a tintatartó nyílásán a régi fajta csukott iskolapadba vizelt. Az esti gimin sem adta alább. Névsorolvasásnál a hiányzó nők nevei után sorba mondták be barátnőik: szoptat. Mikor a Riasztóra került a sor, Tüdő is megszólalt: szopat. A Tüdőnek mindig volt pénze, igaz, hogy ehhez néha a családi ezüstöket kellett zaciba adni, de ha ő rendelt a haveroknak, akkor pezsgőt ittunk. Volt egy buli egyszer a kertes házukban, ahol hirtelen támadt indulatában  sorra dobálta az égő tűzbe a magnót, a lemezjátszót, erősítőt, hangfalakat.

Ezen mindenki jót derült, Gegesi Jocó is, mígnem viszont nem látta a levegőben a tűz felé szállni kedvenc magnóját. Ekkor azonban már ő is úszott a levegőben és tolta át a tűz fölött féltett kincsét.

A Tüdőnek is megvolt látszatra mindene, anyagi gondok sem nyomasztották, a Rákóczi úton jól menő büfét vezetett, budai kertes családi házat örökölt, de amikor meghallotta, hogy bevezetik a világútlevelet, és többé majd nem lehet jogellenesen külföldre távozni, gyorsan eladta a házrészét, a pénzt bélyegbe fektette, összepakolt, és családostul kiment előbb Ausztriába, majd Kanadába, hogy visszatérjen sosem szeretett mesterségéhez, az autószereléshez.

A Scotti nem kapott időben észhez, ő már a világútlevél bevezetése után télakolt, igaz nem valami világrengető útra indult, Brucknál lehorgonyzott, de mentségére legyen mondva, legalább a történelmi Magyarország területét - Burgenlandot - elhagyta, és átkelt a Lajtán. De hamarosan összetűzései támadtak az Osztrák hatóságokkal, és kiutasítás lett a vége. Reménykedve ment el a Mogyoróhoz, aki addigra "Beacos" jogászsága után elvégezte Bécsben is a jogi egyetemet, és már praktizált. Scotti szerint mosolyogva széttárta a karját papírjai láttán és azt mondta: Csabi, mindennek vége! Elbasztad az egészet! Haza kell menned. Persze a Scotti ebben a farkas törvények érvényesülését és a kenyéririgységet, az ősi magyar széthúzást látta, de hát a teljes igazsághoz a másik felet is meg kellene hallgatni.

Mindenesetre számomra mindig is a "bécsi télakosok" voltak a legfurább szerzet, főleg addig, amíg nem járhattak haza. Én mindig úgy képzeltem, ha menni kell, akkor minél messzebbre. A Nagy Gyula is Bécsben kötött ki, és hosszú évekig a Süd Einkaufzentrum melletti Eldorado nevű luxusfürdőben volt úszómester, ma biztosítási ügynök. Pedig előadói képességei alapján kenterbe verné az összes mai fiatal-negyvenes magyar színészt. De hát itt is az alkalmazkodó képesség hiánya. Már a 70-es években hívták zenekarba énekelni, pedig csak néhány számot tudott halandzsa szöveggel. Az egyik ilyen volt a XIV. Napoleon, amely valahogy így kezdődött: And they are coming to take me away haha hoho hihi hehe és így tovább.

A zenekar esténként így konferálta be a Gyulát, hogy Nagy Gyula ismét itthon van Amerikából, mi ettől néhányan elkezdtünk tombolni, mire a közönség is átvette - persze ők azt sem tudták, ki az a Nagy Gyula. De Gyula baromi jól eladta a számot halandzsa szöveggel. A Pesterzsébeti Ifjúsági Park nyitó koncertjére is meghívást kapott, csak azt kérték, tanulja be a szám eredeti szövegét. A Gyula törte magát egy darabig, aztán felhagyott vele, elment piálni. Amikor bekonferálták, jó darabig nem is került elő, egy bokorban aludt, tök részegen, úgy leltek rá, hogy valaki rápisált a kezére. Nagy nehezen föltolták a színpadra, ott hunyorogva állt a reflektorok vakító fényében, belezavarodott a szám félig megtanult szövegébe, aztán legyintett, le vagytok szarva, és lejött a világot jelentő deszkákról. Azóta is csak szűk haveri körét röhögteti halálra.

Iván. Ő azt a markáns réteget képviseli, akik a társadalomból való kivonulás Rousseau-i elvét valósították meg: "Vissza a természetbe!". Going up to the country! Mint oly sok más pesti aszfaltbetyár, ő is vásárolt vidéken egy parasztházat, és beköltözött. Állatokat tart és gazdálkodik. Közben afféle falusi ezermester lett. Mindig is nagyon ügyes volt, a legnehezebb fizikai munkát is el tudta végezni, miközben iszonyú mennyiségű szeszt fogyasztott el. Egyszer egy két-szintes házat együtt üvegeztünk be egy nap alatt. Ő közben megivott egy liter vodkát és két liter almabort. Közben úgy vágta méretre és illesztette a helyére a hatalmas üvegtáblákat, hogy a haja szála sem görbült. A költőiség és a vadság egy speciális keveréke munkálkodott benne. Mikor megismerkedtünk, még verseket írt, és saját számait játszotta, kitűnően gitáron. Jazz diszkót akart nyitni. Akváriumokat készített, meleg vizű patakokban halkukacot gyűjtött eladásra, kitűnő gombász és ínyesmester volt. Egyszer úgy főzött kitűnő galamblevest, hogy előtte a budai bérház padlásán légpuskával lőtte a galambokat. Az egyik haver döbbenten nézte a műveleteket, és szinte öntudatlanul kérdezte a kondérra mutatva: Ebből mi lesz? Iván öccse válaszolt helyette, aki selyem alsóban cigarettázott a konyhában: A végén? Bélsár! Mondta halálos komolyan. Ő még Ivánon is túltett bizonyos dolgokban. Három idegen nyelven beszélt folyékonyan, de a szobájában 10 éve nem takarított, 10 cm magasan állt már a csikk, és nem lehetett hozzányúlni.

Ivánnal jártam először éjszakai vadászatokra. Kitűnő vadászagarai és vadász görényei voltak, mélyhűtője mindig tele olt vadnyúl és őzhússal. Egyszer aztán az egyik hasonszőrű haverjának Kecskemét környéki tanyáján komoly ivászat után elhatározták néhányan, hogy birkákra vadásznak. Le is öltek a Tsz hodályban vagy 10 állatot, és elcipelték a tetemeket a tanyára, ahol a "feldolgozás" után mély álomba szenderültek. Arra a nagy részegségben nem is gondoltak, hogy a friss havon a vérnyomok játszi könnyedséggel vezették a pandúrokat búvóhelyükre. Megúszták "pántlikával", nem kellett bevonulni a "Harvardra".

Később kiváló divatruha készítő, majd asztalos lett. Én a "Randevúban" ismerkedtem meg vele, a WC-n belém kötött, csúnyán összeverekedtünk, majd a végén átölelt, és azt mondta, kemény gyerek vagy, igyunk még valamit. Most is kint él "birtokán", egy Pest környéki faluban, a kocsmába, ha bemegy, tisztelettel félrehúzódnak, és a kocsmáros már tölti a "dekát", hiszen tudja, hogy Iván sohasem iszik felest.

"Tarhás". Ő egyike volt azoknak a megszállottaknak, akik otthon a "pinyóban" kialakítottak egy kezdetleges gyúró termet, és egész álló napokon keresztül csak gyúrtak. Emellett neki is a főzés volt a második kedvenc időtöltése. Aztán kiment Németországba, és egy karate csapat edzője lett Essenben. Egyszer kint voltam Nagybátyámnál, aki 1956-ban ment ki, és azóta orvosként élt kint. Ők egy szép, de lakótelepi lakásban laktak. Kértem, vigyen el Tarháshoz a megadott címre. Tarhás természetesen munkanélküli segélyből élt, és mellette edzősködött. A Sozial Amt-tól egy gyönyörű villalakást kapott egy tó partján, Essen legszebb vidékén. Nagybátyámat persze elöntötte a düh, hogy ezek a jampik az ő adójából laknak ilyen palotákban.

Egyébként Doleviczényi, az egykori "tamburás ember", majd Kex billentyűs is Essenben él, és hangszerkészítéssel, javítással, hangolással foglalkozik.

Tarhást is elérte a hazadisszidálási hullám, egyre többet látom itthon, vegetáriánus éttermet akar nyitni.

"Vércse". Vértes Laci eltűnt teljesen. Ő is a kései diszkósokhoz tartozik. Izraelbe ment, és állítólag egy kibucban él. Édesapja volt az a régész, aki megtalálta a vértesszőllősi ősember maradványait. Vércse eleinte egy autóvezető oktató munkaközösség tagja volt. Szenzációs sztorikat mesélt. Egyszer egy női vezetőt oktatott, álmosan ült mellette, sötét este volt, az országúton haladtak Szentendre felé. Előttük semmi, szembeforgalom semmi, csak mögöttük haladt egy gépkocsi. Egyszer csak - mint mesélte - tanítványa kiteszi az irányjelzőt balra, átmegy a bal sávra, gyorsít, majd irányjelző jobbra, visszatérés a jobb sávba, és nyugodtan tovább vezet Erre már a Vércse is fölébredt, és döbbenten kérdezte: mit tetszett csinálni? Mire a nő: leelőztem a gépkocsit. Talán nem jól tettem? A Vércse ekkor jött rá, hogy növendéke a középső visszapillantó tükörben "előtte" észlelt gépkocsit előzte meg.

Később a vércse is áttért a ruhakészítésre, vagy "rongyozásra", mint oly sokan mások, nagyon jól keresett vele, volt néhány kiváló kreációja, az egyik egy hatalmas vászon western kabát, a másik egy börtön jackie, fekete rabszámmal ellátva.

Bodola "Dudus" is elment Kanadába, de előtte háromszor is utolérte a nősülési hullám - természetesen így kétszer a válási. Előtte azonban még örökölt is - vagy tíz évvel ezelőtt mintegy 300.000 Ft-ot. Ezt azonban ő gondosan kisfröccsre váltotta a jó barátokkal. Nem whyskire, vagy konyakra, drága mulatókban, hanem kisfröccsre, olcsó csehókban - mondhatom, nem kis munka volt, eltartott vagy 2 hétig.

Pipó a korai télakosokhoz tartozott. Egyszer még a hatvanas évek végén nálunk volt üres a kégli. Pipó csillogó szemekkel mondta: télen egy free héder! Valóságos kincs! Őt sorsoltuk ki, hogy elmenjen piáért. Azt mondta, ha visszajövök az lesz a jel, hogy nem csöngetek! Ebben meg is állapodtunk. Ő komolyan vette, órákig állt a poén kedvéért az ajtó előtt, majd amikor már majdnem megfagyott, elkezdett csöngetni. Erre meg mi mondtuk: Nem megyünk ki, ez nem lehet a Pipó, abban maradtunk, hogy ő nem csönget A végén aztán a pia miatt beengedtük. De a pia hamar elfogyott, pénzünk sem volt már, így hát elkezdtünk vízbe zsugázni, egy pohár víz alapon. Egy-egy vesztett meccs után, főleg, ha kontra, netán rekontra, ne adj isten szubkontra is volt a partiban. Ilyenkor kéjesen néztük a vesztes soros vízivót. Persze hajnalig mindnyájan rengeteget ittunk, majd szétvetett a sok víz. Egymást már úgy hívtuk: csap, slag, szökőkút, stb.

Pipó Californiába ment, a "papír maffia" után, de a végén asztalosként dolgozott. Műhelye nem volt, csak szerszámai, úgy járt ki lakásokra javítani a bútorokat. Mostanában már ő is többet van itthon, utoljára a David Bowie koncerten láttam, a security emberek fogták le, mert engedély nélkül árulta ugyanazt a Bowie mintás polót, amit a szekusok. Ő persze kivágta magát, hogy nem árulja, éppenséggel most vette azt az 50 trikót a kollégájuktól, mert annyira megtetszett neki, visz a komáknak is haza falura.

Cseh Laci. A város egyik jellegzetes figurája, már a 70-es évek elején készített vele Dobai Péter egy riportfilmet. Ő volt az első komoly body buildinges, rettenetesen kidolgozta testét. Meghirdette a minimál létet, ami gyakorlatilag azt jelenti, hogy egyáltalán nem dolgozik, semmit sem keres, de nem is költ. Emellett rejtély, hogyan gyűjtötte össze több ezres könyvtárát. Egyébként valóságos élő lexikon, művészek és sportolók életrajzi adatairól mindent tud. Néha látom 50 felé járó, még mindig marcona alakját, amint spárgával megkötött munkás nadrágban, félretaposott bakancsban, lyukas trikóban magyaráz valakinek valószínűleg egy méltatlanul elfeledett magyar költőről, vagy az 1928-as Tour de France kerékpárbajnokról.

A Vörös Parizer azok közé tartozik, akik itthon maradtak. Nemrég összefutottam vele, a butikja előtt állt, volt rajta vagy 2 kiló arany, és 20 kiló súlyfölösleg. De a haja és a szakálla még mindig a régi volt, az igaz. Azt mondja nekem: Golyókám! Én nem változtam semmit, én még mindig ugyanolyan hipster vagyok, mint régen. Közben bekiáltott valamit a butikba, az alkalmazottaknak. Én csak álltam vele szemben, öltönybe, fehér ingben, nyakkendővel, diplomata táskával, szintén 20 kiló súlyfölösleggel; és mit válaszolhattam volna: Én is Karcsikám ugyanolyan hipster maradtam, min te, én sem változtam semmit.

Aztán elbúcsúztunk, és ő elindult az ügető pályára, törzshelyére, hogy az aznapi bevételt megduplázza vagy elverje.